Csalóka módszer ez arra, hogy egymás éberségét elaltassuk. Ebben a modellben ugyanis veszekszetek, és a veszekedéseket meg is beszélitek utána, tehát az egész úgy fest, mintha igazából konfrontálódnátok egymással, és nem keresnétek a menekülési utat.

A látszat az, hogy minden erőtökkel igyekeztek szembenézni a kapcsolatban jelentkező problémákkal, és próbáljátok megbeszélni őket. Szerencsére képesek vagytok minden veszekedés után újból megbocsátani, hogy így el tudjátok felejteni az egészet. Miért szükséges voltaképpen, hogy megbocsássunk és felejtsünk? Alapjában véve ez a két dolog szöges ellentéte egymásnak. A megbocsátás valaminek a tudatosítása, a felejtés pedig a kiszorítása a tudatunkból. A kettő kizárja egymást.

A megbocsátás kizárólag akkor lehetséges, ha képes vagy arra, hogy a neked okozott fájdalmat a maga teljességében átérezd. Csak ha tényleg átéled, mit is jelentett az a valami számodra, mennyit szenvedtél vagy bánkódtál miatta, akkor mondhatod ki, hogy megbocsátod. A felejtés ezután már szinte lehetetlen, de nem is szükséges. Attól, hogy valamit megbocsátunk, annak még nem kell eltűnnie. Ha valaki csúnya dolgot művelt veled, és te megbocsátasz neki, akkor később képesnek kell lenned arra, hogy kimondd – méghozzá bosszúvágy nélkül -: igen, ezt és ezt tetted velem. A felejtés olyan, mintha a port, amelyet épp lesöpörtél a szőnyegről, hirtelen besöpörnéd alá. Valamit kiszorítasz a tudatodból, eltolod magadtól, de ez még nem jelenti azt, hogy el is tűnt. Nagyon szeretnéd, ha eltűnne, mivel igen nehéz a fájdalmat és a bánatot újra meg újra átélni. Ezért nehéz megbocsátani. És könnyebb helyette felejteni.

Valójában tehát az történik, hogy a történéseket, kimondott dolgokat, fájó megjegyzéseket és a többit elnyomod lelked mélyebb, tudattalan rétegeibe, az afölött elhelyezkedő felszíni területeken pedig megint mindent „jónak” értékelsz. A szőnyeg alá söpörted a port, tehát tudatküszöböd alá szorítottad a sérelmet. És a szőnyeg most ismét szép tisztának tűnik.

A megbocsátás és felejtés e modellje első pillantásra konfrontációt vállaló, tehát fejlődő modellnek tűnik. Időközben azonban kiderült, hogy egymáshoz való viszonyulásnak ez a módja sem visz sokkal tovább, mint a felszínes. Hogyan különbözteted meg ezt a modellt a fejlődő modelltől? A legszembetűnőbb különbség a „megvásárolhatóság” eleme. A megbocsátás és felejtés sémájában ugyanis a felejtés folyamatát valahogyan ösztönözni kell. Némileg be kell segíteni abba, hogy fájdalmadat, bánatodat elengedd, ebben a fázisban tehát egy kis erőszakot kell alkalmazni. Ez gyakran történik „megvásárlással”. Ez lehet akár egy kis extra szex, ahol különösen odaadó vagy a másikkal, esetleg főzhetsz valami különlegesen finomat, a társad kedvenc ételét, vagy vehetsz egy gyönyörű csokor virágot, ágyba viheted neki a teát. Minél édesebb a kibékülés, annál gyorsabb a felejtés. Minél szebb a csábítás, annál nagyobb hévvel adod át magad neki, és gondolod azon, hogy minden rendben van, semmi sem történt.

A konfluens házasságról

A felszínes együttélésnek ez a formája fenntartható akár élethossziglan is. Életed végéig kikerülheted a konfrontálódást a házasságoddal és a partnereddel úgy, hogy hol ezt, hol azt a menekülési útvonalat járod végig. Egyszerre akár több úttal is próbálkozhatsz. Ha ezt választod, és az ezzel járó frusztráció és fájdalom nem elviselhetetlen, akkor holtodiglan megrekedhetsz ezen a felszíni rétegen. Menekülés, önkábítás, figyelemelterelés, betegség és hasonlók – bármi lehet, csak a szerződést ne rúgjuk fel. A szerződésszegés egyenlő a házasságtöréssel. „Ohó, hékás, várj csak, ez így nem ér, így már nem vagyunk házasok!” Nem marad tehát sok más választásod, mint hogy mosolyogj, és megpróbáld naivan és jóhiszeműen úgy tekinteni a mosolyt, ahogy azt a közönség látja. A konfluens házasság nagyon jó házasság, olajozott kapcsolat, erős vár legalábbis a kívülállók szemében.

Forrás: Delina