Hortobágyi Nemzeti Park – Élővilág

– jellegzetes növények;

– jellegzetes állatok;

 

A tündérrózsa (Nymphaea) nemzetség a tündérrózsa-félék családjába tartozik, világszerte elterjedt, mintegy 40 fajt számlál, melyek közül sokat termesztenek dísznövényként.

Fehér tündérrózsa

Évelő, gyöktörzse az iszapban kúszik.

Síkvidéki álló- és lassan folyó vizekben fordul elő ott, ahol a vízmélység nem haladja meg a 3 métert.

A fehér sziromlevelek és a sárga porzók száma egyaránt meghatározatlan, sok. A virág 10–16 cm széles. Júniustól szeptemberig virágzik, a virágok nappal nyílnak.

A levelek válla mélyen bevágott, széleik majdnem épek, a víz színén lebegnek.

Boglárka

Boglárka (Ranunculus) a boglárka-félék (Ranunculaceae) családjának névad nemzetsége, melybe világszerte mintegy 850, Magyarországon az egykor különálló nemzetségnek (ma inkább alnemzetségnek) tekintett víziboglárkákat (Batrachium) is beleszámítva hozzávetőleg 30 mérgezeő faja él. A nemzetség a boglárkafélék családjának legtöbb fajt számláló nemzetsége, főleg az északi mérsékelt övben elterjedtek.

A sugaras szimmetriájú virágokban a szirom- és csészelevelek száma egyaránt 5 (kivéve a salátaboglárkát. A sziromlevelek tövén nektárium található. A levélállás szórt, vagy örvös.

A boglárkák szirmai (legalábbis a hazai fajoké) sárgák, többnyire nedves mocsaras helyeken élnek, de nem vízinövények. A víziboglárkák virágainak szirmai fehérek, vízben élő növények (Magyarországon kívül előfordulnak nem vízben élő boglárkák fehér színű virággal!). Régebben Batrachium néven külön alnemzetségként tárgyalták őket, manapság a Ranunculus nemzetséghez sorolják őket. Víz alá merült részeiken a levelek vékony sallangokra szeldeltek, a víz felett is viselhetnek leveleket, ezek laposak, levélszerűek. Olykor szárazra kerülnek, ekkor a sallangok rövidebbek, szélesebbek és laposak lesznek.

Vízi rucaüröm

A vízi rucaöröm (Salvinia natans) a valódi páfrányok (Pteridopsida) osztályának a rucaörömpáfrányok (Salviniales) rendjébe ezen belül a Salviniacea családjába tartozó faj.

A vízi rucaöröm Európában a kontinentális és mediterrán területeken található meg. Melegigényes növény. Továbbá fellelhető: Törökországban, az Arab-félszigeten,  Ázsia középső, déli és keleti részein, beleértve Japánt, Kínát és Indonéziát, valamint Észak-Afrikában. Sok helyre betelepítették ezt a növényfajt.

A vízi rucaöröm a víz felszínén úszó, gyökér nélküli páfrány. Nem vagy gyengén elágazó rövid szárán két sorban átellenesen helyezkednek el úszó levelei. A 10-15 milliméter hosszú, elliptikus levelek felső oldalát rövid, lágy szőrök borítják. A vízbe gyökérszerű, módosult levelek csüngenek. Egyéves faj, tavasszal az iszapban áttelelt spóráiból fejlődnek ki az új növények.

A vízi rucaöröm tápanyagban gazdag, meleg állóvizek, holtágak és kisebb tavak lakója.

Békatutaj

A békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) az egyszíkűek (Liliopsida) osztályának a hídővirágúak (Arismatales) rendjébe, ezen belül békatutajfélék (Hydrocharitaceae) családjába tartozó faj.

A békatutaj Európa-szerte megtalálható; a Brit-szigetektől és Skandináviától kezdve, egészen a Földközi-tenger térségéig és a Kaukázusig. Északnyugat- Akfikában, valamint Ázsia nyugati részén, Törökország és Üzbegisztán között is őshonos. Más kontinensekre is betelepítették ezt a növényfajt.

A békatutaj úszó levelű, évelő n9vény. Levelei 3-7 centiméter szélesek, kerekded vese alakúak, válluk mélyen szíves, nyelük 7-10 centiméter hosszú, rozettaszerűen helyezkednek el. Az 5-20 centiméter hosszú, indás, víz alatti szárakon új rozetták fejlődnek. A gyökérzet szabadon lebeg a vízben. Víz alatti levelek nem fejlődnek. A növény kétlaki. Virágai mintegy 2 centiméter átmérőjűek, 3 zöld csészelevélből és 3 fehér, tövén sárga sziromból állnak. A porzós virágok többnyire hármasával találhatók a két buroklevél hónaljában, a termős virágok magánosak, egy buroklevéllel.

A békatutaj álló- és lassan folyó, többnyire mészben szegény vizekben, például holtágakban, mocsarakban nő.

A virágzási ideje májustól – augusztus végéig tart.

Csenkesz

A csenkesz (Festuca) az egyszíkűek (Liliopsida) osztályának a perjevirágúak (Poales)rendjébe, ezen belül a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó nemzetség.

A nemzetség a perje (Lolium) nemzetség közeli rokona, és  molekuláris genetikai vizsgálatok (a mitokondriális DNS elemzése) alapján megállapították, hogy ez a perjenemzetség nem monofiletikus.. Ennek eredményeként számos, korábban a Festuca nemzetségbe tartozó fajt a Lolium nemzetségbe helyeztek át.

A csenkes-fajok lehetnek örökzöld-, és lágyszárú évelő növények. Világszerte előfordulnak, azonban többségük a mérsékelt övben él. Fajtól függően 10-200 centiméter magasak lehetnek. Virágporaik a szénanátha egyik fő okozói.

A háziállatok fő táplálékaként szolgál.

Tarackbúza

A közönséges tarackbúza (Elymus repens) – (tarackbúza, ebgyógyítófű), az egyszíkűek (Liliopsida) osztályának a perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó fej. Népies nevei: tarackbúza, ebgyógyítófű, tarackfű, tarack. Viccesen Hungaricus taraccusnak is nevezik

A tarackbúza Európa és Ázsia mérsékelt éghajlatú részein, Izlandtól a Koreai-félszigetig, továbbá Északnyugat-Afrikában és az indiai szubkontinensen honos gyom-, és gyógynövény. Észak – és Dél-Amerikába, Úz-Zélandra és Ausztráliába betelepítették ezt a növényfajt.

A tarackbúza évelő szálfű, töve messze kúszó tarackokkal terjed. Magas növésű, részben nem virágzó hajtásaival nagy csoportokat képez. Egy-egy tőnek 10-200 hajtása van. Minél idősebb, hajtásai annál sűrűbbek. A szárak 20-250 centiméter magasak, felállók, alul olykor hajlottak, simák. Levelei a szárral együtt tompazöldek, néha kékesszürke deres bevonattal, ami letörölhető. A hegyes levélfülecskék röviden pillásak körülölelik a szárat. A nyelvecske 1 mm-nél kisebb, hártyás szegély alakjában fejlődik ki. A levélhüvely hengeres, kopasz vagy szőrös. A levéllemez kihegyesedő, 6-18 centiméter hosszú, 3-10 milliméter széles, felül rövid szőrös, ezért kissé érdes. A levélerek áteső fényben fehér csíkok. Kalásza 8-12 centiméter hosszú, felálló vagy elhajló, ritkábban bókoló. A kalásztengelyen két oldalon ülnek a füzérkék, ezek lazák, vagy tömöttebben állóak, 10–20 milliméter hosszúak, 3-8 virágúak, többé-kevésbé elliptikusak, laposan összenyomottak. A füzérke szélesebbik oldala néz a szár felé. A pelyvák 12 milliméter hosszúra is kifejlődhetnek, lándzsásak, ormósak, az ormók a csúcsuk felé érdesek is lehetnek, ereik száma 3-7. Csúcsuk szálkaszerű csúcsba fut ki. A külső toklász elérheti a 13 milliméter hosszúságot, ereinek száma 5, gyakran rövid szálkaszerű csúcsa van. A belső toklásznak két ormója érdes.

A tarackbúza mérsékelt égövi területeken gyakori. Magyarországon felhagyott kultúrák, erdőterületek és szántók gyomtársulásainak tömegesen előforduló, társulásalkotó gyomnövénye. A tarackbúza legelőkön, réteken, kopár területeken igen gyakori. Gyakori és kifejezetten terhes gyomnövény. Közismertek a föld alatti, világos színű tarackjai, amelynek minden darabja újból teljes értékű növényt képes kihajtani.

Több méter hosszú és elágazó tarackjait, virágzás (Agropyri repentis flos) idején (június-augusztus) gyűjtik, rendszerint gyomos területekről szántás után boronával szedik össze. A tarackos gyökértörzset (Agropyri repentis rhizoma), a levélmaradványoktól és gyökerektől megtisztítva napon szárítják. (beszáradás 2,5:1).

3-8% polifruktán (inulinszerű triticin), 10% nyálka-poliszacharid, szaponin, 2-3% cukoralkohol (mannitol, inozitol), 0,01-0,05% illóolaj, agropyren poliin, vannilosid fenilkarbonsavak, kovasav, szilikátok.

A népgyógyászatban is használt vizelethajtó, vizeletképzést fokozó szer (diureticum) hólyaghurut, hólyag- és vesekő megbetegedések, valamint köhögés és légcsőhurut ellen. Külsőleg hámosító, főleg pattanásos bőr kezelésére használják.

Árvalányhaj

Az árvalányhaj (Stipa) a perjefélék (Poaceae) családjának perjeformák (Pooideae) alcsaládjába sorolt növénynemzetség. Mintegy 300 faj tartozik ide; nagyra növő, évelő, hímnős virágú fűfélék. Sok faj fontos takarmánynövény. Másokat, mint a Stipa brachytricha, S. arundinacea, S. splendens, S. calamagrostis, S. gigantea és S. pulchra dísznövényként használnak fel. Egy faját, az eszpartófüvet (S. tenacissima) kézműipari nyersanyagként és a papírgyártásban hasznosítják.

Zsálya

A zsálya (Salvia) az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó növénynemzetség. A három génusz egyike, amiket közönségesen zsálya néven említenek. A köznyelvben a „zsálya” szó általában az orvosi zsálya (Salvia officinalis) nevű fajra utal, de a kettős nevezéktan szabályai szerint bármely zsályafajra utalhatunk. A nemzetségbe kb. 700-900 faj tartozik, melyek között évelő és egyéves lágy szárú növények, cserjék is megtalálhatók. A nemzetség eredete, egyben biodiverzitásának központja Közép-, illetve Délnyugat-Ázsia területére tehető. Egyes fajait dísznövénynek, másokat gyógynövénynek termesztik. A dísznövényként használt fajokra általában a Salvia néven hivatkoznak.

Két közeli rokon nemzetséget is gyakran zsályának neveznek, ezek a Perovskia (sudárzsálya) és a Phlomis (macskahere). Angol nyelvterületen gyakran az üröm (Artemisia) nemzetség egyes fajait is Salviának hívják, a szürke levelű fajokat fehér zsályának. A valódi fehér zsálya a Salvia apiana faj.

Macskahere

A macskahere az ajakosvirágúak (Lamiales) és az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó nemzetség.

Szegfű, magyar szegfű

A szegfű (Dianthus) a szegfűvirágúak (Caryophyllales) rendjébe, ezen belül a szegfűfélék (Caryophyllaceae) családjába tartozó nemzetség.

A szegfű nemzetség igen népes, a mintegy 338 faj főleg az északi félgömb mérsékelt övi területein terjedt el, géncentrumuk a Földközi-tenger környéke.

Valamennyi szegfűre jellemző a forrt, cső alakú, sokerű csésze, legfeljebb a cső közepéig érő 5 cimpával, alján pedig pikkelyszerű fellevelekkel. Általában fénykedvelők.

A szegfű már az ókorban is népszerű volt, a Római Birodalomban Jupiter virágát tisztelték benne. Az európai középkorban az állhatatos szerelem, a házasság jelképeként szerepelt; Rembrandt egy híres képe is ekképpen ábrázolja. Manapság gyakran ajándékozzák Anyák napján, esküvőkön, évzárókon és a természetesen a szerelmesek.

Latin eredetű angol neve – carnation – egyben a csodálatra, szerelemre, hálára is utal.

Spanyolország nemzeti virága, a Baleár-szigeteken az autonóm tartomány jelképe. Portugáliában az 1974-es vértelen hatalomátvétel névadójává vált (Szegfűs forradalom).

A nemzetségbe 338 faj tartozik, köztük a magyar szegfű is.

Csillagpázsit

A csillagpázsit (Cynodon dactylon) a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó faj. Tudományos nevének generikus része a görög kynodon = kutyafog, specifikus része a görög daktülosz = ujj szóból származik. Egyéb nevei: Bermuda-fű, boszorkánykása, burkos kutyapázsit, daruláb, tarackfű, ebfogfű, ujjas muhar.

Észak-Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Európában honos növény, az USA melegebb területein gyepnek termesztik. Jó szárazság- és taposástűrő növényként legelőkön, taposott gyomnövényzetben fordul elő.

A csillagpázsit lágy szárú, évelő, horizontális gyöktörzsű növény. 30, néha 90 cm magasra nő meg, szára enyhén ellapuló. A taposást igen jól tűri. Mélyre nyúló gyökérrendszere van, ami aszályos területeken akár 2 méter mélyre lenyúlhat, bár a gyökérzet nagy része 60 cm-nél sekélyebben helyezkedik el. A leveles hajtások elheverők, a virágosak felállóak, a taposást jól tűrik. A lándzsa alakú levéllemezek szürkészöldek, 4–15 cm hosszúak, érdes szélűek, fehér szőrökből álló körrel a lemez és a tok találkozásánál. Az álló szárak levelei 2,5–10 cm hosszúak, az elfekvő indákról és rizómákról növő levelek rövidek és pikkelyesek. A virágzási időszak tavasz végétől szeptemberig tart. Virágzata ujjas kalász (a kalászok egyenlő magasságból indulnak), 3-7, néha 2 db, 3–6 cm hosszú, gyakran ibolyásvörös színezetű, 1-2 virágból álló füzérkével. Az oldalról lapított, 2 csónakforma pelyvalevéllel borított füzérkék a szár tetejéről indulnak ki, a füzértengely egyik oldalról kiindulva egyesével állnak, sugaras elrendezésben. A talaj felszínén kúszva minden szárcsomónál gyökeret ereszt, így sűrű gyepet képes alkotni. Vegetatív úton, föld alatt kúszó erőteljes tarackokkal is szaporodik, több méter átmérőjű klónokat hozva létre.

Magja 2 évig csírázóképes, 20 °C felett csírázik; a növény 15 °C fölött növekedik, a 24-37 °C közötti hőmérsékleti tartomány optimális neki. Szárazság vagy tűzvész esetén csak a növény felső része hal el, rizómáiból képes újranőni. C4-es típusú fotoszintézis jellemző rá.

Szélbeporzású, önmeddő. Virágpora 28-30 mikron átmérőjű, gömbös vagy ellipszoid formájú, vékony exine-nel. A pollenfal szemcsés, a pollen maga monoporát típusú (egy csíranyílású).

Perjefélék

A perjefélék (Poaceae) vagy pázsitfűfélék (Gramineae) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának perjevirágúak (Poales) rendjébe tartozó, rendkívül változatos család.

Az APG osztályozása szerint 668 nemzetség 10 035 faja tartozik ide, a pázsitfűvirágúak rendjének közel 55%-a. A pázsitfűfélék ökológiai szempontból is sikeresek, a füvekkel benőtt élőhelyek kiterjedése és jelentősége az erdőkéhez hasonló. Az olyan biomokban, mint a sztyeppe, a szavanna, a préri vagy a pampa a növényállomány legnagyobb része pázsitfű; fogyasztásuk teljes táplálékláncokat tart fenn.

A füvek más növényi táplálékoknál nehezebben rághatók és emészthetők, de a fogyasztásukhoz alkalmazkodott növényevők fogazata, valamint a kérődzés lehetővé teszi a rájuk szakosodott, nagy testű növényevők tömeges elszaporodását – egyúttal legelő növényevőket fogyasztó ragadozók életben maradását is. Ugyancsak a pázsitfűfélék családjába tartoznak azok a gabonafélék (például a búza, árpa vagy a rizs), amelyek a neolitikus forradalomban lehetővé tették, hogy őseink a növénytermesztő, letelepült életmódra térjenek át; máig ezek a gabonafélék a legfontosabb táplálékaink. Többnyire egyévesek, de számos évelő faj is akad.

A füves élőhelyeken jóval kevesebb fajt találunk, mint a fák uralta erdei életközösségekben, de nagyobb az egyes fajok egyedszáma.

[espro-slider id=41518]

Közönséges cickafark

A közönséges cickafark (Achillea millefolium) az őszirózsafélék családjába tartozó növényfaj, a cickafark nemzetség legismertebb tagja. Egyéb megnevezései: orvosi cickafark, cickóró, cickafarkkóró, egérfarkúfű, ezerlevelűfű, patikai ezerlevelűfű, pulykafű, cickafarkkóró. Európa és Ázsia rétjein, legelőin, útjai mentén tömegesen fordul elő.

Évelő növény, szára 20–80 cm-re nő meg. Levelei lándzsásak vagy szálas lándzsásak, 2-3-szorosan szárnyasan összetettek, oldalukon akár 50 levélke is kialakulhat. Virágai sugárvirágok, melyek 4–9 mm széles sátorozó bugákat alkotnak, a fészkek 4-6, fehér vagy rózsaszín sugárvirágból állnak. Termései 2 mm hosszú kaszattermések. Rovar és önmegporzású elterjedését a szél és a hangyák is segítik. Változatos formavilágú faj. A dombvidéktől egészen a havasok aljáig gazdag réteken, legelőkön, szántóföldeken, talajrepedésekben, erdőkben és útszegélyeken előfordul.

A közönséges cickafarkot elsősorban gyógynövényként ismerik, de a levele komposztálásra is használható, pontosabban a komposztálandó növények bomlásának a folyamatát gyorsítja meg. A köztudatban és a kereskedelmi forgalomban a teljes növényzet, vagyis a cickafarkfű van jelen. Gyógynövényként csak a fehér virágzatúakat használják. Ezt elsősorban gyógyteaként fogyasztják, de külsőleg borogatásra is használható. Fürdővízhez adagolva is kifejti gyógyhatását. Készítenek belőle illóolajat (kékolaj) vagy krémeket, kenőcsöket. A vegetáció megindulásakor az egész fiatal, világoszöld hajtásokat gyűjtik, hiszen ezek képezik a legjobb minőségű alapanyagot, de később a levelei zsengébb hajtásait is lehet hasznosítani.

A növénynek gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, görcsoldó, emésztést javító, vérzéscsillapító és köhögéscsillapító hatást tulajdonítanak. A cickafark különböző gyógyszeres kezelések hatását erősítheti például: fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés, vérzékenység, emésztőrendszeri zavarok.

Tüdőbetegségek, torokgyulladás, tuberkulózis, légcső, gyomor és bélhurut, magas láz, epehajtás, vese- és hólyaggyulladás, epe-, vese-, gyomor- és bélgörcs, étvágytalanság, gyomor- és bélfekély, női betegségek, menstruációs görcs vagy erős vérzés, különböző vérzések, esetleg prosztatabántalmak, visszértágulat, vérszegénység, valamint magas vérnyomás esetén.

A tea elkészítése

Az aprított és megszárított cickafarkfűből 1 púpozott teáskanálnyit 2,5 dl forró vízzel leforrázzák és néhány percnyi állás után leszűrik. Egész napra elosztva, éhgyomorra, vagy étkezések előtt fél órával fogyasztják. A betegség súlyosságától függően az adag növelhető 6 dl vagy 8 dl vízbe 2-3 púpozott evőkanállal.

Külsőleg alkalmazva 6 dl vízből és 4 púpozott evőkanál cickafarkfűből készítenek forrázatot. Ez arányosan növelhető vagy csökkenthető. Egy kúra ideje 1 hónap. Folytatni csak 1 hét szünet után szabad. A tea szükség esetén csak mézzel édesíthető. Az elkészített tea eltarthatósági ideje maximum 12 óra. A teafogyasztás alatt javasolt nagy mennyiségű zöldség és gyümölcsételek fogyasztása.

Ha a fentiek szerint alkalmazzák megfelelő diagnózis elkészítése után, akkor a tea fogyasztása nem rendelkezik mellékhatásokkal.

Borogatás

Egy maréknyi szárított cickafarkhoz 0,5 l forró vizet öntenek, leszűrve fogíny- és szemgyulladás esetén alkalmazzák.

Fürdő

 

Egy maréknyi szárított cickafarkot 0,5 l hideg vizzel leöntenek, egy éjszakára állni hagyják, másnap felforralva hozzáöntik a fürdővízhez.

Tinktúra

A napos időben szedett cickafarkvirágot dunsztosüvegbe rakva, alkohollal leöntve 2 hétig meleg helyen áztatják, leszűrve helyi gyulladások csökkentésére alkalmazzák.

Illóolaj

A cickafarkolaj (Aetheroleum achilleae) hatóanyaga: (kamazulén, terpenoidok) szeszkviterpén laktonok, flavonoidok, achillein keserűanyag. Hatása: gyulladáscsökkentő, antiszeptikus hatású. Öblögetőszerként száj- és fogínygyulladás kezelésére használják.

Ellenjavallat

Az allergiásoknál a növény érintése is reakciót válthat ki, a tea fogyasztása viszketeg, gyulladásos bőrelváltozást okozhat. Az erre érzékenyek semmilyen formában sem alkalmazhatják.

Hatóanyagai

Több száz vegyületet azonosítottak a növényben. Ezek között van kék színű proazulént tartalmazó illóolaj, achillein glukoalkaloid, keserűanyag, cseranyag, aconitsav, konitsav, aszparagin, glikozidok, zsírosolaj, gyanta, szénhidrát, vas, kén, nátrium, kálium, magnézium, mész.

Magyar sóvirág

A magyar sóvirág (Limonium gmelinii ssp. hungaricum) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába a szegfűvirágúak (Caryophyllales) rendjébe és a ólomgyökérfélék (Plumbaginaceae) családjában a sziki sóvirág (Limonium gmelinii) egyik, a Kárpát-medencében szubendemikus alfaja.

Az ürmös szikes puszták jellegzetes nyárvégi növénye, elsősorban a Tiszántúlon jellegzetes. A Hortobágy pusztáit ősszel lilára színezi tömeges virágzásával.

Júliustól szeptemberig virágzik, évelő.

Magassága 20–60 centiméter. A szár levéltelen, ágas. A levélnyele rövid. Vastag, bőrnemű levelei közül sokvirágú bugás virágfüzérek emelkednek ki. Egy-egy füzérkében 2-3, egy oldalra álló virág nő. A csésze forrt, pelyhes, a tövén apró, sarkantyúszerű függelékkel. A párta lila. A virágok tövében 3 murvalevél nő.

Magyar mézpázsit, sziki mézpázsit

A magyar mézpázsit (Puccinellia pannonica), a perjevirágúak rendjéhez tartozó, mára kipusztult endemikus magyar növényfaj volt.

Élőhelyeként a mai Kispest helyén lévő egykori szikes rétek szolgáltak. Bennszülött faj volt, világállománya hazánk kis területére korlátozódott. Mindössze néhány termőhelye volt Budapest környékén. A ritkasága miatti nagymérvű herbáriumi gyűjtések, illetve az 1900-as évek közepére kiterjedő építkezések miatt kipusztult.Kihalt fajjá az elmúlt ötven évben történő hiábavaló keresése után nyilvánították. Kihalásával a világ flórája is szegényebb lett.

Békaszittyó, avagy Káka (Mocsári csetkáka)

A békaszittyó, (vagy káka) (Juncus effusus) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a szittyófélék (Juncaceae) családjába tartozó faj.

A békaszittyó Európában, Ázsia mérsékelt övi és trópusi területein, valamint Afrikában, Észak-, Közép- és Dél-Amerikában található meg. Ausztráliába, Új-Zélandra és Hawaiira betelepítették ezt a növényfajt.

A békaszittyó 30–100 centiméter magas, kúszó gyöktörzsű, évelő növény. Szárai hengeresek, simák, fényes pázsitzöld színűek, tövükön 5-8 rásimuló, hüvelyszerű allevéllel. Sűrű zsombékokat alkotnak. A szárak bele tömör, folytonos, nem szaggatott. A virágok a szár csúcsán egyenként állnak, de sokágú gomollyá szorulnak össze egy ár alakú, 15–30 centiméter hosszú buroklevél hónaljában, amely látszólag a szár folytatása, és ezáltal a virágzat oldalállásúnak tűnik. A virágtakarót 6 lándzsa alakú, kihegyezett, világoszöld lepellevél alkotja. A virágban 3 porzó és 3 bibe található. A megporzást a szél végzi. A termés barna, tojás alakú tok, mely számos magot tartalmaz. A tok csúcsa kissé bemélyedő.

Életmódja

A békaszittyó nedves réteken és legelőkön, patakok mentén, lápréteken, liget- és láperdőkben, mészben szegény, de tápanyagban gazdag talajokon nő.

A virágzási ideje júniustól szeptember végéig tart.

Korcs nőszirom

A korcs nőszirom vagy fátyolos nőszirom (Iris spuria) a nősziromfélék családjába tartozó, pusztulóban lévő védett, mérgező növényfaj. A feltűnően szép virágú növény magyar neve arra utal, hogy a magház csúcsi része meddő.

30–80 cm magas, hasonlít a szibériai nősziromhoz. A levelek a szárnál jóval rövidebbek, keskenyek, 5–10 mm szélesek. A szár rendszerint több virágú, a buroklevél a felső levéllel együtt zöld. A lepel halványlila, liláskék, ibolyás erezetű, középen sárga sávval, nem szakállas, a magház csúcsa meddő, csőr alakú. A külső lepelcimpák körme hosszabb, mint a kerekded, csúcsi rész. Toktermése csőrös. Május-júniusban virágzik.

Magyar zergevirág

A magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába a fészkesvirágzatúak (Asterales vagy Compositae) rendjébe és az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó faj.

Magassága 25-55 centiméter. A szár nyúlánk, ritkásan pelyhes és mirigyszőrös, 1-3 fészkű, többlevelű.

Gyöktörzse gumósan megvastagodott, dudoros, a gumó mogyoró méretű, de nem hajt tarackot. A szárlevelek alul lassan nyélbe keskenyednek, keskeny tojásdadok vagy lándzsásak, a szélük ép.

A magányos virág a szár végén nyílik. A fészek 3-8 centiméter átmérőjű, élénk zöldessárga.

Karsztbokorerdők, száraz tölgyesek és pusztafüves lejtők, sziki tölgyesek jellemző faja.

Áprilistól júniusig virágzik. Tőlevelei a virágzás után hajtanak ki.

Törpe mandula

A törpe mandula (Prunus tenella) a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó 0.5-1 méter magas cserjefaj. Kelet-Szibériától Nyugat-Ázsián keresztül Alsó-Ausztriáig terjedt el. Dísznövényként máshol is ültetik.

Jellemzők

Vékony, felálló hosszú hajtásain a lombfakadással egyidőben fejlődnek a virágai. A levelek hosszúkás-lándzsásak, 2.5-6 cm hosszúak, nyélbe keskenyedők. A szirmok hosszúkásak, élénk rózsaszínűek, bimbós állapotban pirosak. Termése ehető, 2 centiméteres egymagvú csontár, amelyet sűrű, molyhos burok fed. Gyökérsarjak útján vegetatívan könnyen szaporodik, ezért helyenként több tíz méter hosszú, kefesűrű állományt is képes létrehozni. Magjainak elfogyasztása mérgezési tüneteket okozhat. Lombfakadás előtt, március-áprilisban virágzik.

Élőhely

Löszfalak, pusztafüves lejtők, pusztai cserjések, tölgyesek szegélye. A dombvidéki övben, száraz, lombos cserjésekben, szőlőhegyeken, lágyszárúakban gazdag száraz gyepekben él. Kelet-Szibériától Magyarországig elterjedt, Alsó-Ausztriában is előfordul.

Odvas keltike

Az odvas keltike (Corydalis cava) a boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe és a mákfélék (Papaveraceae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei: hüvelykes földfüstje, kakasláb, lyikas ír, Szent-György virág, tavaszi gerezdeske, üres földfüstfű neveken.

Elterjedése, élőhelye

Európa területén honos, a legészakibb területeket kivéve. Üde, főként gyertyán- és bükkelegyes erdők, ligeterdőkben él. Tápanyagban gazdag, nedves talajt kedvel.

Megjelenése

Tejnedv nélküli, 10–30 cm magas, gömb alakú gumójú évelő növény. Gumója idővel odvasodik (az ujjas keltikétől eltérően), innen kapta a nevét. A szár csupasz, kékesszürke Levelei hosszabb nyélen ülnek, kétszer hármasan osztottak (tehát a levélkék további három, hasadozott levélkére tagoltak). Murvalavelei ép szélűek, tojásdadok. Március-május környékén virágzik. 10-20 virágból álló, végálló fürtjeiben a virágok lilásak, bíborlilásak, illetve fehéres krémszínűek, hosszú sarkantyúkkal. A két színváltozat együtt fordul elő, a lilás valamivel gyakoribb, mint a fehér.

Életmódja

Geofiton, azaz az erdő lombfakadása előtt virágzik, majd a gyors termésérlelés után már csak a vegetatív szervei látszanak a felszínen, vagy azok is elpusztulnak és a növény a föld alatti „raktározóképletbe” visszahúzódva várja a következő tavaszt. Élőhelyén legtöbbször csoportosan, néha tömegesen jelentkezik.

Hatóanyagai

Izokinolin-alkaloidokat (főként bulbokapnint), koridalint, tetrahidropalmatint tartalmaz.

Felhasználása

Alkaloidtartalma miatt erősen mérgező, ám mélyen ülő gumója nem csábít fogyasztásra. Kivonatát korábban féregűzésre, menstruációs zavarok gyógyítására alkalmazták. Gyógyszeripari készítmények alapanyaga. Központi idegrendszert bénító hatású, nyugtatókban fordul elő, csak orvosi ellenőrzés mellett használható. A homeopátiában légúti gyulladások, reuma, emésztési gyengeség ellen alkalmazzák.

Sövényszulák

A sövényszulák (Calystegia sepium) a szulákfélék családjába tartozó, lágy szárú évelő növény. Folyóparti erdőkben, nádasokban gyakori.

Leírása

2-4, néha 5 méter magasan kúszik fel más növényekre, az óramutató járásával ellentétes irányban. Gyöktörzse gyöngyfüzér alakú. Tojásdad levelei mélyen szíves és szögletes vállúak. Nagy virága 4–5 cm átmérőjű, csészéjét két elő-levél takarja el. Termése tok.

Tündérfátyol

A tündérfátyol (Nymphoides peltata) a valódi kétszikűek (Eudicots), Asterids kládjának, fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjének, vidrafűfélék (Menyanthaceae) családjához tartozó faj. Korábban a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába sorolták.

Fekete nadálytő

A fekete nadálytő (Symphytum officinale), népies nevén forrasztófű, összeforrasztófű, sarkosfű, összeplántálófű, nadálygyökér, madárgyökér vagy feketegyökér a borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó növényfaj.

Jellemzése

Évelő növény, a nedves helyeket kedveli, réteken vizes gödrökben gyakran előfordul. Gyökerei 2,5–3 cm átmérőjűek, mélyen helyezkednek el a talajban, színük sötétbarna vagy fekete, felvágva belül fehér, esetleg sárga, nyálkás tapintású. A szár alul dúsan elágazó, a szárlevelek nyélrefutók. Levele széles, érdes, hegyes csúcsokban végződik, bogernyős virágzata bíbor vagy rózsaszín, esetleg sárgásfehér. Egész nyáron virágzik.

A gyökereket tavasszal vagy ősszel, leveleit virágzáskor kell gyűjteni, és körültekintően szárítani.

Felhasználása

Friss levelét levélborogatásként, szárítottan, illetve ülőfürdő készítéséhez; gyökerét frissen és szárítva, de porrá őrölve is lehet használni borogatásnak; tinktúra, esszencia, vagy kenőcs is készülhet belőle. Belsőleg (pl. teaként) nem ajánlott, mivel a májra toxikus (mérgező) hatású pirrolizidin-alkaloidot tartalmaz. A borogatás nyílt sebre nem használható. Alkalmazása terhesség alatt ellenjavalt. Borogatásként segíti az eltört csontok összeforradását.

Homeopátia

A Symphytum porc- és csonttörések szere. A homeopátia hívői szerint jelentősen felgyorsítja a csont gyógyulását, ezért szigorúan csak akkor szabad alkalmazni, ha meggyőződtünk róla, hogy a csontok a helyükön vannak.

Gyógyhatása

A gyógyászatban sokféle célra használják, külsőleg kitűnő hatása van a fekélyekre és a csonttörésekre, égési és más sérülésekre, duzzanatok borogatására. Hatásos szer még a reuma, ízületi gyulladás, megerőltetés, csontfájdalmak, sebek, vérömlenyek, zúzódások, ficam, rándulás, bénult végtagok fájdalmainak enyhítésére, de tüdőbetegségek kezelésére is.

Levél forrázata: fürdőbe, arclemosóba téve bőrlágyító hatású. Egyes készítmények a gyógyszertárakban is beszerezhetők.

Hatóanyagai

Leveleinek hatóanyag-tartalma: A-, C-, és B12-vitamint, kalciumot, káliumot, foszfort is tartalmaz, bár ezek nem fedezik a napi szükségletet, de fehérjetartalma nagyobb, mint akármelyik zöldségé. Azonban vigyázni kell vele, mert tudományosan még nem sikerült igazolni, hogy rákkeltő vagy rákmegelőző-e. Ugyanis tekintélyes mennyiségű csersavat tartalmaz, amelyek rákkeltő és -megelőző tulajdonságokkal is bírnak. Legnagyobb mennyiségben a gyökere tárol ilyen anyagokat, ezért ezt a részét inkább csak borogatásként használják.

Réti margitvirág

A réti margitvirág vagy margaréta (Leucanthemum vulgare vagy Chrysanthemum leucanthemum) az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába, az őszirózsaformák (Asteroideae) alcsaládjába tartozó növényfaj. Európában és Ázsia mérsékelt égövi részein fordul elő, inváziós fajként Észak-Amerikába és Ausztráliába is behurcolták. Rétek, gyepek, útszélek növénye, a félárnyékos vagy napsütéses helyeket kedveli. A szelet jól tűri, a sós tengeri levegőt nem tolerálja.

A Leucanthemum nemzetség nagy valószínűséggel Észak-Afrikából származik. Molekuláris genetikai vizsgálata folyamatban van. Az eddigi Leucanthemum vulgare/Leucanthemum atratum gyűjtőfajok leírása valószínűleg változni fog, a poliploidizáció és a hibridképződés miatt rendszertanilag különösen nehezen kezelhető növények.

Kerti dísznövényként gyakran más Leucanthemum-fajokat, illetve hibrideket használnak: Leucanthemum maximum, Leucanthemum lacustre × maximum vagy Leucanthemum superbum.

Jellemzői

Lágyszárú, évelő növény. Mélyen gyökerezik, 20–70 cm magasra nő meg, a szár egyszerű, néha elágazó. Alakgazdag faj. Az élénkzöld tőlevelek tojásdadok vagy lapát formájúak, csipkés szélűek; a szárlevelek ülők, ék alakúak, durván fogazottak, felfelé haladva csökkenő méretűek. A Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint protohemikriptofiton (H5). Májustól októberig virágzik. Hosszú kocsányain 4–6 cm széles, magánosan álló fészekvirágzat fejlődik. A 20-30 fehér színű, szétálló, legfeljebb 6 mm széles nyelves virág meddő. A hímnős csöves virágok aranysárgák. Képes a vegetatív szaporodásra, de az ivaros szaporodás a jellemzőbb. Az öntermékeny virágokat méhek, legyek, bogarak, lepkék porozzák. Termése zöldesszürke vagy világosszürke, 4 mm hosszú, 10 bordás kaszattermés, a bordák közt fekete gyantamirigyekkel. A magok (kb. 200 db fészkenként) a széllel és a terméseket elfogyasztó állatok ürülékével terjednek.

Hatóanyagai

Poliacetiléneket, flavonoidokat, cikliteket tartalmaz.

Felhasználása

Kivonata a bőrfelülettel érintkezve erősen allergizál, valószínűleg poliacetilén-tartalma miatt. Virágát vagy virágos hajtását használják fel. Az orvostudomány nem használja, a népi gyógyászat belsőleg légúti megbetegedések vagy idegesség, külsőleg sebek kezelésére használja. A homeopátiában idegesség, álmatlanság ellen adják.

Bimbója marinálva – a százszorszéphez hasonlóan – a kapribogyó pótlására is felhasználható.

Kártevői

Margaréta a kultúrában

A „szeret, nem szeret” (franciául: effeuiller la marguerite) játékos mondókát ehhez a virághoz társítják.

[espro-slider id=41463]

Kerecsensólyom

A kerecsensólyom (Falco cherrug) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj. Nagytestű ragadozómadár, Európában és Ázsiában honos, és ősidőktől fogva fontos szerepet játszik a magyarok hitvilágában. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2000-ben „Az év madarává” választotta.

Előfordulása

Európában és Ázsiában honos, vonuló példányai eljutnak Afrikába is. Elsősorban a ligetes erdőkkel, fasorokkal, ürgés legelőkkel tarkított élőhelyeket kedveli.

Alfajai

Korábban több alfajra osztották fel de mára a természettudomány két alfaját ismeri el:

a Falco cherrug cherrug Európában, Nyugat-Oroszországban a Jenyiszej folyótól és az Altaj-hegységtől keletre Kínáig és Észak-Mongóliáig honos;

a Falco cherrug milvipes Közép-Ázsia déli részein fordul elő.

Megjelenése

Nagytestű sólyomfaj, testhossza 45–55 centiméter, szárnyfesztávolsága 102–126 centiméter testtömege 730–1300 gramm. A tojó nagyobb méretű, mint a hím.

Életmódja

A kerecsensólyom legkedveltebb táplálékállata az ürge, ha csak teheti, ezt zsákmányolja, de a galambok fogyasztása is jelentős. Mivel az ürge téli álmot alszik, ezért éves szinten legfontosabb zsákmányállatai a galambok. Kora tavasszal hetekig a vonuló madarakból, elsősorban seregélyekből táplálkozik. Télen az öreg madarak gyakran mezei pocokra vadásznak. Az öreg madarak költési időn kívül is összetartanak, párban is vadásznak, előfordul, hogy más ragadozómadaraktól, például héjától, vércsétől elveszik zsákmányukat.

Az öreg madarak egész évben a fészkelőterületen tartózkodnak. Rendkívül hideg időjárás esetén megfelelő táplálkozási lehetőség hiányában nagyobb térségben mozognak. Az elsőéves fiatalok kóborolnak, vonulnak. Egy 1993-ban a Kiskunságban, fészekben gyűrűzött fiókát például még az év októberében Görögországból jeleztek vissza. Egy Heves megyei fészekből kirepült fiatalt Líbiában fogtak be solymászati célra. A kóborlási időszak után a fiatalok a kirepülési helyük közelében telepszenek meg. Így a védelmi intézkedéseknek köszönhetően egy-egy térség állománya növekedhet.

Szaporodása

Élőhelye a nyílt puszta, a tagolt, hegyvidéki területeket elkerüli. A múlt század második felében, amikor állománya a mélyponton volt, a megmaradt néhány pár középhegységeinkben, sziklákon, azok üregeiben költött, vagyis behúzódott a vándorsólyom fészkelő helyeire. A háborítatlan, eldugott költőhelyek biztosították a faj hazai populációjának túlélését a kritikus időszakban. A párok a fiókanevelési időszakban ekkor is kijártak táplálékért a sík vidékre. Általában a jó kitekintést és biztonságos beszállást kínáló költőhelyeket részesíti előnyben. Sík területen kedveli az egyedül álló fákon lévő, elhagyott parlagi sas vagy rétisas fészkeket, de rendszeresen költ egerészölyv, héja vagy varjúfészekben is. Az 1980-es évek elejétől napjainkig a holló állománya jelentős mértékben növekedett, és megtelepedett a síkvidéken húzódó magasfeszültségű oszlopokon. Ehhez az új fészkelési lehetőséghez a kerecsensólyom is alkalmazkodott, és egyre nagyobb számban telepszik meg az ilyen helyeken lévő elhagyott hollófészkekben is. Így olyan tájegységeken is megtelepedett, ahol egyébként a fészkelési lehetőségek korábban számára korlátozottak voltak.

A kerecsensólyom nem épít fészket. Elsősorban egerészölyv, holló, dolmányos varjú, esetenként parlagi sas, rétisas, ritkán fehér gólya, szürke gém és kárókatona elhagyott fészkeit foglalja el. Nászrepülésük az időjárás függvényében január végén, február elején kezdődik. A kiválasztott fészek környékén más ragadozómadárral szemben agresszíven viselkednek, esetenként a náluk nagyobb sasokat is elűzik. A tojó általában március közepén vagy végén rakja le 3–5 tojásból álló fészekalját. A második tojás lerakása után megkezdődik a kotlás, amely 32 napig tart. A kis fiókákat a tojó eteti a hím által hordott táplálékkal. Hat hét után röpképessé válnak a fiatalok és elhagyják a fészket, de további 2–3 hétig az öreg sólymok vadászni tanítják őket. Egy éves korában a tojó már ivarérett, a hímek két éves korukban állnak párba. A párok életük végéig összetartanak.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres fészkelő. Az állomány egy része itt telel, egy része novemberben délre vonul. A 2012. januárban végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 42 kerecsensólyom telelt Magyarországon.

Szürke gém

A szürke gém (Ardea cinerea) a madarak (Aves) osztályának a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe, ezen belül a gémfélék (Ardeidae) családjába és a gémformák (Ardeinae) alcsaládjába tartozó nagyméretű gázlómadár. Népies nevei: kék gém, daru gém, fosógém, vasgém.

Az Ardea madárnem típusfaja.

Előfordulása

Eurázsia és Dél-Afrika nagy részén előfordul, Európa legelterjedtebb gémféléje.

Alfajai

Ardea cinerea cinerea (Linnaeus, 1758) – Európa, Afrika, Nyugat-Ázsia

Ardea cinerea monicae (Jouanin & Roux, 1963) – a Banc d’Arguin sziget Mauritánia partja mentén

Ardea cinerea firasa (Hartert, 1917) – Madagaszkár

Ardea cinerea jouyi (Clark, 1907) – Kelet-Ázsia

Megjelenése

A szürke gém nevéhez illően alapvetően szürkés színezetű. Nyaka és feje fehéres, bóbitája, mely a szeme mögül indul, fekete. A bóbitával még nem rendelkező fiatal egyedek feje sötétszürke. Evezőtollai feketék, szárnyfedői sötétszürkék. Csőre sárga, de költési időben narancssárgává válhat. Hossza mintegy 90–98 centiméter, szárnyfesztávolsága 175–195 centiméter között mozog. Testtömege 1–2 kilogramm.

Életmódja

A szürke gém részben vonuló madár. Az észak-európai – és részben a közép-európai – állomány télire Afrikába, a Szaharától délre eső vidékre vonul. Viszonylag későn indul, és korán érkezik: Magyarországon február és október között figyelhetjük meg; igaz, az állomány egy része itt tölti a telet.

Alapvetően társas madár, bár egyedül vadászik. Élőhelyén, mocsarak, folyók, tavak partján rokonaihoz hasonlóan halakkal, kétéltűekkel, csigákkal, hüllőkkel, kisemlősökkel, rákokkal táplálkozik. Vadászati stratégiája a gyorsaságra és a kivárásra épül: mozdulatlanul áll a sekélyesben, várva az áldozatot, majd hegyes csőrével lecsap. Olykor úsznia is kell, ami nem okoz neki gondot. Táplálékkeresés közben akár 30 kilométerre is eltávolodhat pihenőhelyétől, és nem ritka, hogy táplálékban gazdag helyeken tömegesen bukkan fel. Előszeretettel dézsmál meg halgazdaságokat és kerti tavacskákat.

Röpte közben feltartott feje, S alakban behajtott nyaka és hátranyújtott lába a gémfélék jellemzője. Repülése lassú, nehézkes. Jellegzetes hangja az érdes, recsegő „kraank” kiáltás. Fészkelőhelyén olykor csőrét csattogtatva ad hangot.

Szaporodása

A szürke gém telepeken fészkel, melyek általában ártéri erdőkben, fák koronájában jönnek létre, de olykor nádasokban vagy sziklákon. A telepeken minden hímnek megvan a maga revírje, területe a jövendő fészek körül, amit hevesen védelmez a többi hímmel szemben. Amíg párra nem akad, a hím hangos kiáltásokat hallat, tojó közeledtére pedig nyomban pózolni kezd: nyakát kinyújtja, csőrét az égnek emeli. Ha a tojó közeledik, a hím lehajtja fejét, és csattogtatja a csőrét.

A pár fészke alapvetően gallyakból, nádszálakból készül. Évente csak egyszer költ, és enyhébb időben akár már február végén megkezdődhet tojásrakás, azonban erre rendszerint csak márciusban kerül sor. Az 55–64×40–46 milliméteres tojásokat nem egyszerre rakja le a tojó, így a 4–5 fióka kisebb időeltolódással kel ki. Táplálékban szegény években előfordul, hogy csak az idősebb utódokat nevelik fel szüleik, a gyengébbek pedig elpusztulnak.

A költésben mindkét szülő részt vesz mintegy 24–25 napon keresztül, majd a kirepülésig tartó 42–55 napon át a hím és a tojó közösen táplálja az utódokat a begyükből visszaöklendezett táplálékkal.

A szürke gém magyarországi állománya mintegy 2500–3500 fészkelő párra tehető, és stabilnak minősül. Elsősorban a Tisza-tó és a felső-Tisza vidékén gyakori, de majdnem minden vizünk mellett előfordul. A Dunántúli- és az Északi-középhegységben a legkisebb az állomány sűrűsége.

Védettsége

A szürke gém állománya egész Európában – Magyarországon is – stabilnak tekinthető, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a nem veszélyeztetett fajok közt tartja nyilván. Mindazonáltal Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 forint.

Pusztai ölyv

A pusztai ölyv (Buteo rufinus) a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európában a Balkán-félszigeten, Romániában, Bulgáriában és Törökországban található, de Észak-Afrikában és Ázsia középső részén is költ. Száraz puszták, félsivatagok, valamint nyílt hegyi területek lakója. Egyes helyeken állandó, de van, ahonnan délebbre vonul.

Alfajai

Buteo rufinus rufinus – Európában a Balkán-félszigeten, Romániában, Bulgáriában és Törökországban és Ázsia középső részén költ.

Buteo rufinus cirtensis – Észak-Afrika; kisebb és világosabb alfaj, nagyon hasonlít az egerészölyvre (Buteo buteo)

 

Megjelenése

Testhossza 50–65 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 125–150 cm-es, testtömege 600–1750 gramm. A tojó nagyobb és testesebb a hímnél. Csüdje tollas, a lába hosszabb, mint a többi ölyvé.

Életmódja

Nagyobb részt rágcsálókkal táplálkozik, de megeszi a gyíkokat, kígyókat és rovarokat is.

Szaporodása

Síkságon általában a földön fészkel, de előfordul, hogy fészkét bokorra vagy fára rakja. A hegyvidéken sziklapárkányokon költ. A fészek ágakból és gallyakból készül, melyet fűvel, mohával és szőrszálakkal bélel ki. A fészekalj 2–3 tojásból áll, melyen 28 napig kotlik.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon főként a Hortobágyon szórványosan fészkel belőle pár példány. A 2012. januárban végrehajtott madárszámlálás során 13 pusztai ölyvet figyeltek meg Magyarországon.

Védettsége

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, mint veszélyeztetett faj. Magyarországon védett, eszmei értéke 100 000 forint.

Kék vércse

A kék vércse (Falco vespertinus) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj.

A fajt veszélyeztetettsége miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – a vetési varjúval együtt – 2009-ben „Az év madarává” választotta.

Előfordulása

Kelet-Európában, valamint Ázsia Szibériától délre eső keskeny sávjában honos. A telet Afrika déli részén tölti.

Megjelenése

Testhossza 30 centiméter, szárnyfesztávolsága 70–75 centiméter. A hím testtömege 130–160 gramm, a tojó 130–200 gramm. A hím sötét színezetű, lába piros, alsó farkfedői rozsdavörösek. A tojó fejtetője és hasa rozsdássárga, szürke hátán harántszalagok vannak, hasán nincs mintázat.

Életmódja

Röpte sebes és könnyed. Gyakran egy helyben lebeg (szitál), testét viszonylag függőlegesen tartva. Szárnycsapásai gyorsak, erőteljesek, gyakran néhány szárnycsapás-sorozat siklórepüléssel váltakozik. Ritkán kapja el levegőben az áldozatát, általában sebes zuhanás után a földön fogja meg a zsákmányát. Leginkább nagyobb rovarokkal, főként bogarakkal és egyenesszárnyúakkal táplálkozik, de étrendjében szerepelnek rágcsálók, békák és más kisebb gerinces állatok is. Kiemelkedő, magasabb tereptárgyakon pihen.

Szaporodása

Síkvidéki erdőkben fészkel. A sűrűbb erdőket nem kedveli, itt csak a tisztások közelében költ. Fészket nem épít. Többnyire varjaknak a fákon lévő gallyakból álló fészkét foglalja el. Előszeretettel fészkel telepesen, akár más madárfajok közelében is költhet. Fészekalja 3–4 tojásból áll, melyeken 22–23 napig kotlik. A fiatal madarak 27 nap múlva repülnek ki.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres fészkelő, április és október között fordul elő.

Védettsége

A Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján mérsékelten veszélyeztetettként szerepel. Európában sebezhető fajnak számít. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 500 000 forint.

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján.

Fürj

A fürj (Coturnix coturnix) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európában és Ázsiában költ. Az eurázsiai kontinensen költő alfajok vonulnak, a telet az Európában költő madarak Észak-Afrikában és száheli zónában, az ázsiai madarak Indiában töltik.

Afrika Szaharától délre található területein (elsősorban Kelet- és Dél-Afrikában), valamint Madagaszkár szigetén állandóan egy helyben élő, nem vonuló populációk élnek.

Sikeresen betelepítették Réunion és Mauritius szigetére. Sikertelen betelepítési kísérletek történtek az Amerikai Egyesült Államokba, Tahitire, a Seychelle-szigetekre, Ausztráliába és Új-Zélandra is.

A természetes élőhelye a sík- és dombvidéki mezőgazdasági területek, ahol főleg gabona- és lóheremezőkön, illetve extenzíven használt vagy parlagon levő réteken honos.

Alfajai

eurázsiai fürj (Coturnix coturnix coturnix) (Linnaeus, 1758) – Európa és Ázsia mérsékelt övi részén él, telelni Észak-Afrikába és Indiába vonul.

kanári-szigeteki fürj (Coturnix coturnix confisa) (Hartert, 1917) – a Kanári-szigeteken, az Azori-szigeteken és Madeirán élő, nem vonuló alfaj.

afrikai fürj (Coturnix coturnix africana) (Temminck & Schlegel, 1849) – Afrika keleti és déli részén honos. A Madagaszkáron és a Comore-szigeteken élő madarakat is ebbe az alfajba vonják be.

zöld-foki-szigeteki fürj (Coturnix coturnix inopinata) (Hartert, 1917) – a Zöld-foki-szigeteken honos.

etióp fürj (Coturnix coturnix erlangeri) (Zedlitz, 1912) – Etiópia hegyvidékein él.

Coturnix coturnix conturbans

Megjelenése

Testhossza 16-18 centiméter, a szárnyfesztávolság 32-35 centiméter, testtömege 75-135 gramm. A hím kicsit kisebb, mint a tojó. Nyaka és begye rozsdabarna, fehér foltokkal, fekete pettyekkel, háta vörhenyesbarna, finom fekete mintázattal, alsó teste fehéres-sárga, csőre szürke, lába rózsaszín. Nyaranta kora hajnalban hallatja jellegzetes „pity-palaty” hangját, melyről a népies pitypalaty-madár nevét is kapta. Felröppenésekor halk krak-krak hangot is hallat.

Életmódja

A telet Dél-Európában, illetve Észak-Afrikában tölti. A fürjek tavasszal április végén, május elején érkeznek, az őszi vonulás augusztus végén indul és szeptember végén, október elején fejeződik be. Kisebb társaságokban a földön futva és rövid távolságra repülve szokott vonulni. Vonuláskor a szeles idő sokat elpusztít közülük. Tápláléka a rovarok, magvak, bogyók és zsenge hajtások. Aratáskor a kipergett gabonamagvakat is összeszedi, ezzel kárt nem tesz, rovarirtással viszont nagy hasznot hajt. Fő tápláléka évi átlagban 86,3% növényi és 13,7% állati eredetű. Húsa és tojása ízletes – bár vándorlása egyes szakaszaiban mérgező növényeket fogyasztva a húsa átmenetileg mérgezővé válhat, a méregért a tarlóvirágot, a bürököt vagy a hunyorfajokat[3] próbálták felelőssé tenni, de még nincs döntő bizonyíték egyikre sem. Magyarországon védett (nem vadászható-) faj!

Szaporodása

Talajba kapart mélyedésbe készíti fészkét, melyet jól elrejt a növényzet közé. Fészekalja 9-13 tojásból áll, melyen 16-17 napig kotlik. Az egyedül kotló tojó nagyon eltökélten ül a tojásokon, csak legvégső esetben menekül el zavarás esetén. A hím a legtöbbször a kotlás során a fészek közelében tartózkodik és őrködik.A fiókák fészekhagyók és kikelésük után azonnal elhagyják a fészket. A fiatal fürjek életük tizenegyedik napján már rövid repüléseket hajtanak végre és 20 napos korukra teljesen röpképesek és három-négy hónapos korukban már ivarérettek. A fürj évente kétszer-háromszor költ.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon elterjedt fészkelő, állománya erősödik, a Földközi-tenger partján telel, elsősorban az Ibériai félszigeten, és Északnyugat-Afrikában.

Túzok

A túzok (Otis tarda) a madarak osztályának a darualakúak (Gruiformes) rendjébe a túzokfélék (Otitidae) családjába tartozó túzok Otis nem egyetlen faja; éppen ezért többnyire egyszerűen csak túzoknak nevezzük. Magyarország hivatalos madara. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1986-ban és 2014-ben „Az év madarává” választotta.

Származása, elterjedése

Ma is él Magyarországon, Oroszországban, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban, Szlovákiában, a Keleti-tenger déli partjain, Közép- és Kelet-Ázsiában. Angliában 1838-ban ejtették el utolsó példányát. Európai egyedszámát 15 ezerre becsülik, a legtöbb Spanyolországban él.

Magyarországon

A legnagyobb egybefüggő európai udvarló- és fészkelőhelye Magyarországon van. Főleg Dévaványa közelében, a dévaványai túzokrezervátumban (Körös–Maros Nemzeti Park) fordul elő, de él túzok a Hortobágyon, a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten is.

A 2010-es tavaszi számlálás 1481 túzokot regisztrált, ami nagy csökkenést jelent a második világháború előtti 10-12 ezres egyedszámról, de azt is jelzi, hogy az utóbbi évtizedekben az állomány stabilizálódott. (Az 1893 és 1900 közt kiadott Pallas nagy lexikona még így ír a túzokról: „Alföldi rónáinkon seregesen tanyázik.”) A Dévaványai-síkon 559 példányt figyeltek meg, ebből 293 volt a kakasok száma (ez jelzi az ivararány és a monogámia helyreállását a vadászat betiltása után). A Duna-völgyi síkság állománya 478 volt. A Hortobágyon és a Nagykunságban 147 egyed került a számlálók elé.

Megjelenése, felépítése

Körülbelül akkora, mint egy pulyka, ennek ellenére tud kitartóan repülni, de erős futólábával nyílt vidékek jellegzetes földlakó madara. Tollazata szürkésbarna piszkosfehér mellrésszel.

A Magyarországon is honos túzok az egyik legnagyobb túzokféle (bár a nagy indiai túzok nála is nagyobb), szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert is. A kakas magassága mintegy 100 centiméter, tömege elérheti a 18 kilogrammot (átlagosan mintegy 13,5 kilogramm), de a tyúk átlagosan csak 4,5 kg.

A kakasra jellemző a torok két oldalán, az alsó csőrkáva tövénél található, foszlott fehér dísztollszálakból álló bajusz. Háta vöröses árnyalatú barnássárga, fekete és világos haránt-sávokkal, hogy az éppen költő madarat ne fedezzék fel a ragadozók, hasa fehér, melltájéka világosbarna. Amikor a madár násztollazatot ölt, nyakpajzsa is van. Lábán csak 3 ujj van, amelyeket hatszögletű szarupikkelyek borítanak.

Életmódja, élőhelye

Élőhelye a füves puszta, a nagyobb gabona- és kukoricatáblák, de óvatos, rejtőzködő életmódja (és a jelentősen lecsökkent egyedszám) miatt nagyon ritkán látható. A világ legnehezebb repülő madara. A túzok számára fontos a zavartalanság. Ennek ellenére kultúrakövető faj, kedveli a mezőgazdasági területeket, különösen a repcét, hereféléket, lucernát, az őszi gabonaféléket, amikben jól elrejtőzhet. Fészkét is a termesztett növények közé rakja, dürgőhelynek azonban a réteket, alacsony füves területeket választja, táplálkozni is kijár ezekre. Fészkeit a mezőgazdasági művelés állandóan veszélyezteti.

Kedvenc élőhelyei a mozaikos, gyepekkel és mezőgazdaságilag művelt területekkel váltakozó, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területek.

Mindenevő: nagyobbrészt fűfélékkel táplálkozik, de jelentős arányban fogyaszt rovarokat, csigákat, férgeket, különböző magvakat, sőt, néha rágcsálókat vagy kisebb madarakat is. Állati és növényi eredetű táplálékának aránya szezonálisan változó: tavasszal és nyár elején jórészt növényeket eszik, nyár végén (a termés betakarítása és a rovarok mennyiségének növekedése miatt) megnő étrendjében a rovarok aránya, ősz vége felé (a rovarok eltűnésével) megint a növényi táplálék (elhullott magvak, repcelevél) válik kizárólagossá. A fiatal túzokok a felnőtt példányokkal ellentétben eleinte csak ízeltlábúakkal táplálkoznak, és csak fokozatosan térnek át a növényi étrendre. Téli táplálékában nagyon fontos szerepet játszik a repce.

Szaporodása

A kifejlett kakasok nagy kiterjedésű territóriumot foglalnak el közvetlenül a szaporodási idő előtt. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojóknak jellegzetes tánccal udvarolnak: fejüket hátrahajtják, faroktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskójukat felfújják. Ez a tevékenység a dürgés.

A tojó a földön kisebb mélyedést váj, és fűvel béleli ki. Egy fészekalja 2-3 szürkészöld, barna foltos tojás. A költési idő 20-28 nap. A csibék fészekhagyók, néhány óra elteltével követik a tojót, ami még 4-6 hétig gondoskodik róluk. Mivel csak egyszer költenek évente és kevés tojásuk van, ezért reprodukciós képességük nagyon gyenge.

Alfajai

Otis tarda tarda Európa, Északnyugat-Afrika, Kis-Ázsia, Belső-Ázsia

Otis tarda dybowskii Kelet-Ázsia

Védettsége

Fokozottan védett, évszázadok óta fogyatkozó faj. A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (International Council for Bird Preservation, ICBP) túzokvédő csoportja a különösen veszélyeztetett túzokfélék (Otidae)közé sorolta a reznekkel együtt (ez a másik, Magyarországon a múlt században még költő túzokféle).

Védelme Magyarországon

A túzok Magyarországon 1970 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke a legmagasabb kategóriát jelentő százmillió forint.

A populáció passzív védelemmel nem őrizhető meg, ezért aktív módszerekkel óvják. Az így védett terület 2006 nyarára megközelítette az 1500 hektárt. A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt földeken túzokvédő szakemberek irányítják a terület kezelését, gyepesítését, a lucerna- és repcetelepítést, az egyéb munkákat. Az 1975-ben alapított dévaványai túzokrezervátumban a túzokfiókákat mesterségesen nevelik. A természetes élőhelyükön meg nem védhető fészekaljakat megmentik, a csibéket felnevelik, és visszajuttatják a természetbe.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban 80 kilométer hosszan föld alá helyezték az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig Firefly, azaz „szentjánosbogár” nevű, fluoreszkáló eszközöket szereltek. A túzok ugyanis nagy teste ellenére gyorsan repül (elérheti a 60 kilométer/órát is), a vezetékek pedig pont a szokott repülő magasságában húzódnak. A rosszul navigáló madár számára az ütközés csaknem minden esetben csonkolással és halállal jár. Erre a problémára akkor figyeltek fel, amikor 2000-ben, illetve 2003-ban így vesztette életét két, rendkívül ritka, ugyanabból a fészekből származó albínó túzok. A „szentjánosbogarakból” csak a legveszélyesebb pontokra jut.

Fogoly

A fogoly (Perdix perdix) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1987-ben „Az év madarává” választotta.

Előfordulása, elterjedése

Európa mérsékelt övi részétől, Írországtól a Jenyiszejig terjedt el, a természetes sztyeppkörnyezetben őshonos.

Eredeti hazáján kívül betelepítették Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok területére is. Ezeken kívül világszerte sokfelé próbálták betelepíteni (az Orkney-szigetekre, a Külső-Hebridákra, Norvégiába, a Hawaii szigetekre, a Fidzsi-szigetekre, Ausztráliába, Tasmaniába és Chilébe), de sikertelenül.

Élőhelye

A mezők madara, a megművelt, de változatos vidékeken érzi jól magát, azonban megkívánja közelében a sűrű bokrosokat, kisebb erdőrészeket, de legalább is gazos bozótokat, ahol búvóhelyet találhat. A szálerdőt kerüli, csak az erdőszéleket keresi föl, s éppen úgy idegenkedik a nedves, mocsaras helyektől, kivéve ha ezek között kis erdőcskék, vagy jól kiemelkedő szigetek vannak.

Alfajai

Perdix perdix perdix – Dél-Skandinávia, Nagy-Britannia, Észak-Franciaországtól egészen Görögországig

Perdix perdix sphangnetorum – Észak-Hollandia, Északnyugat-Németország

Perdix perdix hispaniensis – Közép-Pireneusok, Kantábria és Észak-Portugália

Perdix perdix armoricana – Franciaország

Perdix perdix italica – Appennini-félsziget

Perdix perdix hungarian

Perdix perdix lucida – Finnországtól kelet felé az Urál-hegységig, délnyugat irányba a Fekete-tengerig, Kaukázus északi része

Perdix perdix robusta – Urál-hegység, Szibéria, Kaszpi-puszták

Perdix perdix canescens – Törökország, Dél-Kaukázus, Észak- és Északnyugat-Irán

Perdix perdix arenicola

Perdix perdix borkumensis

Perdix perdix furvescens

Megjelenése

Testhossza 29-31 centiméter, Szárnyfesztávolsága 45-48 centiméter, súlya 350-450 gramm. Csőrét csekély viaszhártya borítja, orrgödrei csupaszok, teste zömök. A csűdjének vértezése elől-hátul kétsoros. Tollazata a nem, kor, sőt a tájék szerint is eléggé különböző s ha nem is csillogó, de mégis kellemes benyomású. A vén kakas homloka, szemöldöksávja, torka és a fej oldalai világos rozsdaszínűek, a nyak eleje és oldala meg a begye hamvasszürke, finom, fekete harántvonalakkal hullámosan tarkítva; feje búbja barnás, sárgás szárfoltocskákkal; háta szürke, rozsdavörös harántszalagokkal, világos szárfoltokkal és finom, zegzugos vonalkákkal; alsó testének oldalai szürkék, vörösbarna harántfoltokkal, a has fehéres, közepén nagy, gesztenyebarna vagy rozsdabarna patkóval. A farktollai rozsdabarnák, a középső négy rozsdasárgás, szürkés és sötétbarna, finom csíkozással és apró foltozással. A farcsík a négy középső tollhoz hasonlószínű; alsó farkfedői rozsdasárgásak, barnán pettyezve; alsó szárnyfedői fehérek, nagy evezői feketésbarna alapon rozsdasárgás harántszalagokkal és foltokkal tarkítottak. A kis és középső szárnyfedők belső zászlója gesztenyevörös, középen pedig kirívó agyagsárgás-fehér, keskeny hosszanti szárfolt van. Szemei dióbarnák, a szeme körül lévő keskeny, csupasz gyűrű és a fül felé húzódó, háromszögletű csupasz rész vörös; csőre kékesszürke, lábai hamvaskékek vagy szaruszürkék. A tyúk kisebb, hasonlít a kakashoz, de kevésbé szép, patkója nem olyan nagy s fakóbb háta pedig sötétebb.

Életmódja

Tápláléka magvakból, kis részben rovarokból áll; különösen a fiatal egyedek fogyasztanak sok rovart, ami fontos fehérjeforrás a számukra. A fogoly ragaszkodik élőhelyéhez, csak tartósan kemény tél esetén kóborol, de ez a szétszóródás jelentős pusztulással fenyeget.

Szaporodása

A fogoly monogám madár, egy életre választ párt. Talajmélyedésbe kapart, fűvel bélelt fészkét többnyire árokszéleken, erdőssztyepp jellegű réteken készíti. Április végén, vagy május elején kezd a fogolytojó (vagy tyúk) a tojásrakáshoz A fészekalj általában 8-10 tojásból áll, de nem ritka az ennél nagyobb fészekalj sem. A tojások átlagban 33 mm hosszúak, 26 mm szélesek, körtealakúak, simák, kissé fényesek, színük halvány zöldesbarnás-szürke. A tojásokon 24-25 napig csak a tojó kotlik, a hím (vagy kakas) a közelben őrködik. A csibék a kikelés után szinte azonnal elhagyják a fészket, kéthetes korukig apró rovarokat fogyasztanak. A szülők vezetésével tavaszig egy csapatot alkotnak, akkor egy idegen csapatból párt választanak maguknak.

Védettsége

Vadászható faj, október 1-jétől december 31-ig, kizárólag mesterséges kibocsátás esetén és külön engedéllyel.

Ugartyúk

Az ugartyúk (Burhinus oedicnemus) a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül az ugartyúkfélék (Burhinidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Dél-Európa, Délnyugat-Ázsia és Észak-Afrika homokos, szikes, erdős területein él.

Alfajai

Burhinus oedicnemus astutus

Burhinus oedicnemus distinctus

Burhinus oedicnemus harterti

Burhinus oedicnemus indicus

Burhinus oedicnemus insularum

Burhinus oedicnemus jordansi

Burhinus oedicnemus mayri

Burhinus oedicnemus oedicnemus

Burhinus oedicnemus saharae

Burhinus oedicnemus theresae

Megjelenése

Testhossza 40-44 centiméter, szárnyafesztávolsága 77-85 centiméter, testtömege 430-500 gramm közötti. Tollazata homokszínű, sötétebb mintázattal. Testéhez képest nagy feje és nagy, sárgás szeme van.

Életmódja

Rovarokkal, sáskákkal és bogarakkal táplálkozik, de a gyíkokat és apró rágcsálókat is megeszi.

Szaporodása

A földre, sekély mélyedésbe rakja fészkét. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyen 26-27 napig kotlik mind a két szülő. Fiókái fészekhagyók, 35-40 nap múlva válnak önállókká.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres fészkelő, rövidtávú vonuló.

Szikipacsirta

A szikipacsirta (Calandrella brachydactyla) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pacsirtafélék (Alaudidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Dél-Európában, Észak-Afrikában, Törökországban, Ázsia mérsékelt övi területein, valamint Oroszország déli részétől egészen Mongóliáig fészkel. Kelet-Európában ritka.

Megjelenése

Testhossz 13-14 centiméter, szárnyfesztávolság 25-30 centiméter, testtömeg 20-26 gramm. Éneke verébcsiripelés-szerű, de annál sokkal gyorsabb és magasabb hangokból áll.

 

Életmódja

Tápláléka rovarokból és magvakból áll.

Szaporodása

A talajra készíti el fészkét, fészekalja 3-5 tojásból áll, melyen 13 napig kotlik. A fiókák kirepülési ideje, még 12-13 nap.

Kárpátmedencei előfordulása

Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő. Becsült állománynagysága 20-50 pár. A hazai állományt korábban kölün alfajként írták le (Horváth 1956), ma ezt már sokan vitatják.

Csíkosfejű nádiposzáta

A csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a nádiposzátafélék (Acrocephalidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európa keleti és Ázsia nyugati részén él. Mocsaras vagy szikes rétek lakója. Telelni Afrika nyugati részére vonul.

Megjelenése

Hossza 13 centiméter, szárnyfesztávolsága 16-20 centiméter, testtömege 10-14 gramm. Tollazata világos barna, sötétebb mintázattal. Fején egy sötétbarna csík fut keresztül.

Életmódja

Szöcskékkel, hernyókkal, pókokkal és böglyökkel táplálkozik.

Szaporodása

Növényi részekből, fűcsomók tövébe készíti el fészkét. Fészekalja 5 tojásból áll, melyen 12-13 napig kotlik. Évente kétszer rak fészket.

Kárpát-medencei előfordulása

Áprilistól augusztusig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Állománya 500-1000 példány.

Védettsége

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség listáján mint sebezhető. Európában veszélyeztetett fajként tartják nyilván. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 1 000 000 Ft.

Székicsér

A székicsér (Glareola pratincola) a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül az székicsérfélék (Glareolidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európa, Délnyugat-Ázsia és Afrika területén honos. Telelni Afrika trópikus részére vonul.

Alfajai

Glareola pratincola pratincola

Glareola pratincola boweni

Glareola pratincola erlangeri

Glareola pratincola fuelleborni

Glareola pratincola limbata

Glareola pratincola riparia

Megjelenése

Testhossza 25 centiméter, szárnyfesztávolsága 60-65 centiméter, testtömege 70-95 gramm közötti. Nagy szeme, hegyes szárnya és villás farka mind a levegőben való vadászatot szolgálja. Torkán jellegzetes folt van, fekete kerettel.

Életmódja

Fecske módjára a levegőben kapkodja el, vagy a földön keresgéli ízeltlábúakból és egyéb rovarokból álló táplálékát.

Szaporodása

Talajra, sekély mélyedésbe rakja fészkét. Fészekalja 3 tojásból áll, melyen a két szülő 17-19 napig kotlik. Fiókái fészekhagyók.

A Kárpát-medencei előfordulása

Áprilistól szeptemberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Hortobágyon, a Nagykunságban és ritkábban a Duna–Tisza közén található meg.

Védettsége

A Természetvédelmi Világszövetség listáján szerepel, még mint nem veszélyeztetett. Európában veszélyeztetett fajnak számít, Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 500 000 Ft.

Egy utca névadója

A fajról egy utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében, a Madárdombon.

Daru (madár)

A daru, közönséges daru vagy szürke daru (Grus grus) a madarak osztályának a darualakúak (Gruiformes) rendjébe, azon belül a darufélék (Gruidae) családjába tartozó faj.

Tágabb értelemben „darunak” nevezik a darufélék családján belül a daruformák (Gruinae) valamennyi faját. (Lásd: Grus, Bugeranus és Anthropoides nemek!) Szócikkünkben „daru” alatt a közönséges darut értjük.

Elterjedése

Eurázsia erdős, sztyeppés, vizes területeken honos, telelni Afrika északi és Ázsia déli részére vonul. Csapatban repülnek és jellegzetes V alakú formációt vesznek fel. Az elöl repülő madár hamarabb elfárad, ezért változtatják a helyüket a csoportban.

Megjelenése

Testhossza 110-120 centiméter, szárnyfesztávolsága 190-220 centiméter, testtömege 4500-6000 gramm. Alapszíne palaszürke. Közelről a fejtető piros színe is látható.

Életmódja

Költőterületén füvet, növényi hajtásokat, rovarokat, néha halakat, kisebb emlősöket és madárfiókákat eszik. Vonulásakor kultúrnövények termésével és magvakkal táplálkozik, tavasszal és nyáron inkább rovarokat fogyaszt. Télen nagy csapatokba verődik. Várható élettartalma 20 év.

Szaporodása

Költőhelyként zavartalan helyet keres nádasokban, mocsarakban, vizes erdei tájakon, vagy lakatlan pusztákon. A kakas jellegzetes tánccal és hangokkal udvarol a tojónak. Sikeres nász esetén a fészküket növényi anyagokból, lehetőleg víz által védett helyre készítik. Fészekaljuk két tojásból áll, amelyeken mindkét szülő felváltva 28-30 napig kotlik. A fiókák néhány nap múlva elhagyják a fészket, de a vonulás idejéig a szülők még gondoskodnak róluk. A fiatal madarak három éves korukra válnak ivaréretté.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres átvonuló, nagyobb számban jelenik meg a Hortobágyon, Kardoskúton és Montágpusztán. Időszaki fészkelése előfordul, de nem jelentős, illetve kétes.

Hazai fészkelését, majd fiókanevelését hosszú idő után 2015. nyarán a Marcal-medencében, Adorjánháza és Nagypirit térségében észlelték először, igazolt, dokumentált módon.

Védettsége

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, de még mint nem veszélyeztetett. Európában sebezhető fajként tartják nyilván, Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

Kultúra

Távol-Kelet

Megjelenik az origami papírhajtogatási művészetben: Japánban többek között daruval (curu) várják az új évet. Az „1000 hajtogatott daru” a hajtogatás közben elképzelt kívánság beteljesülését jelenti. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület, a hűség és a béke jelképe. Ez a fenséges madár egy életre választ magának párt, utódait pedig mindkét szülő nagy gonddal neveli, nem meglepő hát, hogy a családi értékek szimbólumává emelték. A japánok úgy tartják, aki megházasodás előtt hajtogat 1000 papírdarut, békés és boldog házaséletre számíthat.

A daru a taoista halhatatlanok szent madara. Felettébb szerencsés előjelnek számít. A legenda szerint, úgy 800 évvel ezelőtt, egy taoista szerzetes szemtanúja volt egy daru és egy kígyó közötti harcnak. Ez a különös küzdelem ihlette meg a szerzetest, és ennek hatására kidolgozta a tajcsicsuan elnevezésű harcművészetet.

A daru a kínai mitológiában a fényesség ősprincípiumával, a yanggal áll kapcsolatban. A daru a tűz és a fém szubsztanciájával táplálkozik, ezért 7. életévében ún. „kisebb változások” mennek végbe rajta, 16. évében pedig „nagyobb változások”. A változások majd csak a 160. életévében fejeződnek be, ekkor a daru teste fehér lesz és tiszta, kiáltása felhatol az égbe. Különösen hosszúéletűnek tartják. A fehér daru ezeréves korában kékké változik, és újabb ezer év múltán feketévé. Úgy vélték, hogy a fehér darvak a tánc mesterei, a feketék pedig rendkívül érzékenyek a zenére. A legendákban ritkán találkozni sárga vagy vörös daruval is. A kínai piktúrában gyakran ábrázolják együtt a szintén a hosszú élet szimbólumának számító fenyővel. Az időszámítás kezdetétől fogva úgy tartották, hogy a halhatatlanok daruháton (főként fehér darun) járnak, repülnek az égbe. Ezért a darut gyakorta a „halhatatlanok darva”-ként nevezik.

Európa

A François-váza. Talpán törpe pigmeusok és darvak csatája látható

A híres legenda szerint Ibükosz, ókori görög költő rablógyilkosság áldozata lett, s a gaztettet darvak leplezték le.

A történetet Schiller Die Kraniche des Ibykus c. balladájában meséli el.

Törökországban az egyik legkedveltebb tánc: „darutánc” – a daru mozdulatait, szárnycsapásait szimbolizáló páros tánc.

Csillagképet is neveztek el a daruról: ez a Daru csillagkép.

A németországi Kransberg címerében is szerepel.

Magyarország

A daru a magyarság egyik megbecsült ősi vadmadara. A „daru” eredete valószínűleg a finnugor korból származó hangutánzó szó.

Ott találjuk a Tiszaeszlár-Bashalomban talált 10. századi ezüst karperecen ötosztatú tulipánt őrizve.

A koronázási palást szegélyén pártás daruk vannak egy központi ötosztatú tulipán két oldalán, a korongok közti mezőben. Ilyen formában találjuk IV. Béla XIII. századi címerében.

Párosával, őrmadárként, hosszú nyakú formában ott látjuk a XIII. és XIV. századi magyar pénzeken, Károly Róbert dénárján egy életfa két oldalán, bár rövidített lábakkal.

A daru a hűség heraldikai madara. Kedvelt ábrázolásmódja kővel a kezében, melynek jelentése, hogy a repülő darucsapat vezérmadara mindig egy követ tart, hogyha véletlen elalszik, a zajra felriadjon. Egy ilyen ábrázolás látható a Zirci apátság templomhomlokzatán.

Makó címere

Makó város címere álló, csücsköstalpú vágott pajzs. A pajzsfő kék, a pajzstalp zöld. A pajzsfő 7:8, a pajzstalp 1:8 rész. A címerben a kék mező középvonalán aranyszínű latin kereszt látható, mely a pajzstalp közepén elhelyezett, nyitott, háromágú, aranyszínű koronából nő ki. A keresztre jobbról balra, felül félkört formázva zöld kígyó tekergőzik. A kígyó fejével a jobb oldalon aláhajolva az ezüst holdsarlóra sziszeg. A kereszt tetején ezüstszínű, jobbra néző holló ül. A bal alsó részen jobbra tekintő ezüstszínű darumadár áll. Előtte két zöld, ívelt szárú gyékényszál látható. A kígyó nyelve, valamint a madarak lába és csőre vörös. A címerpajzson lévő bibliai rézkígyó előképe Krisztus megváltó keresztjének, bajelhárító jelkép-motívum, a pogányság feletti győzelem szimbóluma. A hanyatló holdsarló a pogányság feletti győzelmet, a töröktől való megszabadulást jelképezi. A kereszt tetején a hírvivést jelentő holló, tövénél Makó város környékének egykori vízivilágára utaló gyékényszál mellett az éberséget kifejező darumadár áll. Lásd még a Makó címere szócikket.

Tompa város címere

Tompa város címere csücsköstalpú pajzs, ezüstsávval jobbharánt vágott. A bal pajzsfő vörös mező, benne karcsú, széttartó 3 arany búzakalász. Mindkét oldalon egy-egy megtört lefelé, kifelé ívelő levéllel.

A jobb pajzsfő kék mező. A csücsökben vízszintes zöld talajból kinövő balra fordult ekeszarvú és vonórudú kétszarvú arany eke. Az eke szarván jobb felemelt lába karmai között követ tartó, nyakát felfelé feszítő ezüst, figyelmező, őrző daru. A címer vörös mezejében szereplő búzakalászok egyértelműen utalnak a község alföldi fekvésére és az ősi mezőgazdasági alapú gazdaságra. Jobboldalt a zöld talajból kinövő aranyeke megerősíti az előbb említett szimbolikát, de már jelzi a fejlődő kisebb mérvű iparosodást. A figyelmező, őrködő daru az éberséget, óvó gondoskodást szimbolizálja. A település határában régen – megmaradt nevek jelzése alapján – őshonos költőmadár volt. A történelem során határszéli településsé vált községnek ez a figyelő, óvó szerepe felerősödött.

Püspökladány

Daruszentmiklós csücsköstalpú címerpajzsán hármashalmon álló daru, kereszt és búzakéve látható.

Püspökladány címeréül szintén a darvat választotta.

Budapest XXII. ker. címere

Budapest XXII. kerülete is címerállatnak választotta a darvat. A két pajzsból összetett címer első, jobb oldali pajzsa : Jobbra dőlt háromszögű pajzs ezüst és feketével balharánt osztott mezejében, az ezüst részben jobbra fordult, természethű daru felemelt jobbjában követ tart, a pajzs bal oldalán a fekete mezőben arany balharánt pólya. A második, bal oldali pajzs: Balra dőlt kerektalpú pajzs kék mezejében zöld pajzstalp, ebből jobboldalt ezüst, hatlevelű, karóra felfutó szőlőtő egy szőlővel, baloldalt jobbra fordult, ezüst venyigekés lebeg. Külső dísz: A pajzsok felett a pajzs sarkait érintve a Szent Korona, két oldalt alulról egymást keresztező zöld babérkoszorú övezi.

Nagyrábé címere

Nagyrábé községben található Győrfi Sándor szobrászművész második világháborús emlékműve a Sárrét egykor jellegzetes madarával, a daruval.

Magyar településnevekben is előfordul: Darufalva (Draßburg), Daruvár , Daruszentmiklós.

A Herendi Porcelánmanufaktúra egyik legismertebb mintája a Rothschild-minta, amely nevét a legendás gazdagságú, hírneves bankárcsaládról kapta. Színpompás tollazatú, egzotikus madarak paradicsommadarak, pávák, fajdok, kacsák, darvak és kakasok naturalisztikusan megfestett képeivel a kínaiak és japánok is szívesen díszítették porcelánjaikat.

Költészetben, irodalomban

Balassi Bálint a darvakkal üzen távoli kedvesének Negyvennegyedik A darvaknak szól című költeményében:

Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!

Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könnyeim,

Hogy szép szerelmesem jut eszembe nekem, megújulnak kínjaim.

…

Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék

Szép renden repülni s afelé hajlani, hol szép Julia laknék,

El-fel fohászkodván s utánuk kiáltván, tőlük én így üzenék.

Arany János: Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére.

 

Petőfi Sándor szerint: Vándor daruid V betűje szállt.

Tompa hozzáadja a hangot, s tegyük hozzá, a kellemes hangulat keltése érdekében, az Alföldi képek-ben: Átvonuló daru egyet-egyet krúgat.

Sőt a daru hangjáról más költő még azt is mondja: Magasan repül a daru, szépen szól.

Szép Ernő így ír a Tüneményben: A darvak, óh, azok a nemes darvak, akiket lesek keresek mindétig a Hortobágyon, akik jobban elbújnak az ember elől mint a grófnék.

Mikor az idén lejöttem, hallottam hogy hetven-nyolcvan darut látni némely nap erre meg arra. De idáig nem sikerült az idén se látnom a darut. Most azt mondják a Kosföld végibe húzódtak a darvak, mert kezdik a tollújokat hullatni, s ilyenkor betegesen óvatosak. Ha szekér közeledik, vagy arra vonul a legelő gulya, ménes, rögtön továbblebegnek. Gyöngén repülnek a hiányos tollazat miatt, azért féltik úgy magukat. Az embert a legmesszebbről megérzik, és ők puskásan sejtik az embert.

Én nem bántanám, én tisztelni szeretném őket messziről.

Szép magyar igét ejtett Szabó Géza ménesmester úr, hogy a darura fordult a beszéd. Azt mondta hogy: most «verzik» a daru. A verzés a madarak tollhullajtását jelenti. Nem tudom honnan ered a szó; talán onnan hogy a madár veri magáról a tollúját? Mert például a daru maga rángatja ki a szárnytollait (és szét is szaggatja, úgy szórja szerte… hogy a nyomába ne essenek a vadászok).

Óh, darvak, darvak, elvisz az Idő benneteket, akár a szél a leverzett tollaitokat.

Gárdonyi Géza ezt írja róluk: (Mai csodák)

A levegő ősszel tele van utazó madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják. mint akármelyik ember: Olaszországot hosszában repűlik át. A sík vidékek fölött a magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni. … Szegény madarak nem érzik jól magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nílus meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol. A fecske is búslakodva üldögél a pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik. Mert ott nem rak ám fészket egyik madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt. Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga falujába, fészkébe száll. Ahogy a madár az emlékezetében tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.

Magyar néprajz

A moldvai csángóknál ismert játék volt a daruzás.

Daru, daru, elkötöm az útadot

Síppal, dobbal, tizenkét tekenő kaláccsal.

A vers elmondása után egy botot bedugnak a földbe, s a darvak akkor nem tudnak tovább repülni, hanem egy helyben keringenek a levegőben. Ha a botot kihúzzák a földből, és a vers sorait visszafelé mondják, akkor a darvak továbbrepülhetnek. Ez a vadászmágia körébe tartozó varázsvers sámántevékenykedés maradványa.

Figyelemre méltó a vogul (manysi) darumaszk és a magyar gólyamaszk hasonlatossága. A darumaszkot fából faragott csőrrel alakítják. A csőr alsó része zsinórral mozgatható. A darut alakító játékos eltakarja magát, a darufejet egy boton a feje előtt tartja. Játék közben a csőrrel csattogtat.

Darutartás, darutoll[szerkesztés

A 16. századtól írásos emlékeink vannak a szelíd darvak tartásáról, a nemesi udvarházak darvait gondozó darvászokról. A parasztudvarokban még a századforduló idején is tartottak szelíd darut.

1827-ben a bajomi református pap azt írta a Sárrétről: „sehol az ember madaraknak annyi sokaságát egy rakáson nem látja, mint a Sárrét költőhelyein. Soha olyan sipításokat, lármát nem hall, mint az olyan madarak csinálnak akkor, de soha annyi tojásokat egy rakáson nem találhat, úgy, hogy a pákászok három csónakkal voltak a rétben és mind a hármat, amint csak bírhatta, tojásokkal rakták tele”. Messze földön híre volt a Sárrét madárvilágának. 1786-ban II. József császár udvara azzal a kéréssel fordult a Sárréti városokhoz, hogy a császári állatkert számára küldjenek „mindenféle nagyságú és különb-különbféle színű vadkacsákat, buvárokat, fejérgólyákat, darvakat, túzokokat, vadludakat, lilliket, mindenféle gémeket, gödényeket, károkatonákat, szajkókat és más egyéb különös szárnyasokat”. Régen jóravaló úri házaknál háziállat volt a daru. Karcagon a Nagy Takarék udvarán egy szelíd darufalka élt. A darvakat megszelídítve a házaknál nevelték, mégpedig a rétben fogott darufiókákból. Az 1554. évi egri összeírás szerint Magyarszálláson húsz szelíd daru volt. Ezt a falvat darvászok és pákászok lakták.

Régen egy valamire való legény darutoll nélkül a lábát sem tette ki a kapun. A sárréti vásárokon a darvásztól lehetett venni darutollat egy-két köböl búza áráért, de a legények azt sem tudták melyiket válasszák, mert egyik szebb volt, mint a másik. Mégis inkább a ringósabb, fehér, göndör, bal oldalas volt a darutollak netovábbja. Azonban a cseléd embernek darutoll nem dukált. Neki be kellett érnie a kakastollal.

Mai daruábrázolások és daru-szimbólumok

Illyés Gyula: Mint a darvak (emlékezések, rajzok) 1942

Mihail Kalatozov 1957-ben készült remekműve: Szállnak a darvak (szovjet filmdráma).

Csingiz Ajtmatov: Korai darvak (kisregény).

Darvak szerelmese (Der Kranichmann) színes német tévéfilm, 90 perc, 2002 rendező: Michael Karen.

Békés Pál: Darvak (regény) 1979.

Hvang Szunvon: Darvak (novella) 1953.

Barna rétihéja

A barna rétihéja (Circus aeruginosus) a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európában és Közép-Ázsiában elterjedt, de a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában, valamint Afrikában is előfordul. Rövidtávú vonuló.

Alfajai

Circus aeruginosus aeruginosus

Circus aeruginosus harterti

Megjelenése

Testmagassága 48-56 centiméter, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter. A hím 400-670 gramm, a tojó 540-800 gramm. Feje kicsi, teste nyúlánk, szárnya és farka hosszú. A hím szárnyán és farkán szürkés színezés, hasalja rozsdabarna. A tojó sötétbarna, feje és torka világos. A fiatal példányok sötétbarnák.

Életmódja

Alacsonyan, imbolyogva repül, zsákmányára hirtelen ejti rá magát. Siklórepülést is végez. Főleg kisemlősökkel, talajon élő és vízimadarakkal, hüllőkkel táplálkozik.

Szaporodása

Hazánkban rendszeres fészkelő. Nádasokban nádszálakból, gyékényből építi fészkét. A nászidőszak áprilisban van. A költési időszak áprilistól júliusig tart. Fészekalja 4-5 tojás, a kikelési idő 31-32 nap, a kirepülési idő 5-6 hét.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon márciustól októberig tartozkódik, de át is telelhet.

 

Védettsége

Szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, de még mint nem veszélyeztetett. Európában biztos állományú fajnak számít. Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

Rokon fajai

Rokonai közül hazánkban is él a kékes rétihéja (Circus cyaneus), a fakó rétihéja (Circus macrourus) és a hamvas rétihéja (Circus pygargus). Ausztrália és Óceánia, továbbá Indonézia szigetvilágában él a pettyes rétihéja (Circus assimilis), illetve a mocsári rétihéja (Circus approximans).

További rokon fajok:

fehérhasú rétihéja (Circus buffoni)

patagóniai rétihéja (Circus cinereus)

szerecsen rétihéja (Circus maurus)

tarka rétihéja (Circus melanoleucos)

mangrove rétihéja (Circus spilonotus)

réunioni rétihéja (Circus maillardi)

békászó rétihéja (Circus ranivorus)

Kárókatonafélék

A kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) a madarak (Aves) osztályába és a szulaalakúak (Suliformes) rendjébe tartozó család.

Rendszertani besorolásuk

2014-ben Jarvis és társai alaktani- és DNS-vizsgálatok végeztek a mai madarak körében; felfedezésüket a „Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds” (A genom teljes vizsgálata meghatározza a modern madarak családfájának a korai ágait) című írásban adták ki. Ennek a nagymértékű kutatásnak a következtében, az Ornitológusok Nemzetközi Kongresszusánnak (International Ornithological Congress) jóváhagyásával ezt a madárcsalátot kivették a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjéből és áthelyezték az újonnan létrehozott szulaalakúak rendbe.

Előfordulásuk, elterjedésük

A kormoránok minden kontinensen jelen vannak, kivéve az Antarktiszt. A legtöbb faj a trópusokon és a déli mérsékelt öveken él. Nem találhatóak meg Közép- és Észak-Ázsiában. Sok faj él Kanadában.

Élőhelyük

Megtalálhatóak a tengereken, a partokon valamint a belföldi vizekben. Egyes fajok csak a belföldi vizeknél élnek, de mindegyik élőhelyük egyformán lakott a részükről. A belföldi vizek közzé tartoznak a folyók, tavak, főleg halastavak.

Megjelenésük

A kormoránok közepes és nagy méretű, erős testfelépítésű vízimadarak. Testhosszuk 45–100 centiméter, testsúlyuk 360–2800 gramm (a csököttszárnyú kárókatona akár 4 kilogramm is lehet). Tollazatuk színe kétféle lehet; egyszínű fekete vagy barna, a szaporodási időszakban ragyogó; vagy a háton sötét, a hason fehér. A hímek általában nagyobbak és nehezebbek a tojóknál. A fiatal madarak szürkésbarna színűek és hasuk valamivel halványabb. A kormoránok nyaka hosszú, farkuk hosszú, ék alakú. Csőrük hosszú, viszonylag magas és éles. Lábuk rövid, úszóhártyás, ezért a szárazföldön esetlenül mozognak. Szárnyaik rövidek, enyhén lekerekítettek. Repülési sebességük akár a 80 km/h-t is elérheti. A repülő fajok szárnyfesztávolsága 80–160 centiméter.

Életmódjuk

Ellentétben más vízimadarakkal nem a vízen, hanem a szárazföldön pihennek. Ilyenkor magasabb helyeket, például sziklákat vagy ágakat keresnek. Mikor elhagyják a vizet és kirepülnek a szárazföldre, megrázzák a tollaikat, és szárnyaikat kinyitják, hogy tollazatuk gyorsabban száradjon. Táplálékuknak a fő képviselője a hal, de egyes fajok táplálkoznak még más vízi állatokkal is, mint például csigákkal, kagylókkal és férgekkel, valamint néha hüllőkkel és kétéltűekkel. Táplálékuk 50%-át a halak teszik ki, leginkább a 5–25 centiméter hosszúak, ritkán akár 60 centiméteresek is. Vadászni zuhanással vagy egy kis ugrással szoktak és a zsákmányt felhozzák a felszínre. Általában magányosan vadásznak, de egyes fajok csoportokban is.

Szaporodásuk

A kormoránok jellemzően telepekben fészkelnek, amelyek tíztől akár százezer párig is kiterjedhetnek. Gyakran fészkelnek egy helyen más vízi madarakkal is. A fészkelőhelyeket a hímek választják ki, ezek fajtól függően lehetnek sziklák, tengerpartok vagy fák. A hímek szárnyukat csapkodva és világos torkukat mutogatva csalják magukhoz a tojókat. Néha előfordul, hogy két évben ugyanazzal a tojóval párosodnak a hímek, de általában minden évben másikkal. A fészkeket mindkét szülő építi, egyes fajoknál ez csak egy üres homokföldbe kiásott mélyedés, más fajoknál algákból, iszapból és ürülékből készült fészek. Egyes esetekben ugyanazt a fészket használják következő évben is. Fészekaljuk 2–3 fehér tojásból áll (ritkán 4), amelyet 23–35 napig költenek. Az utolsó tojásból kikelt fiókák gyengébbek, mint az idősebb testvéreik, ezért szinte mindig az első három napban meghalnak.

Rendszerezés

A családba az alábbi 2 recens nem és 3 fosszilis nem tartozik:

Microcarbo Bonaparte, 1856 – 6 faj

Phalacrocorax Brisson, 1760 – típusnem; 32 faj

†Limicorallus (középső oligocén; Chelkar-Teniz, Kazahsztán)

†Nambashag Worthy, 2011 – 2 faj; oligocén-miocén

†Nectornis (késő oligocén?/kora miocén; Közép-Európa – középső miocén; Bes-Konak, Törökország) – hozzátartozik az Oligocorax miocaenus

A korábban önálló nemként elfogadott fosszilis Oligocorax parafiletikus csoportnak bizonyult, emiatt az európai fajokat a Nectornis-ba helyezték át, míg az észak-amerikai fajokat a Phalacrocoraxok közé sorolták be.

A paleogén időszakból származó Piscatort (késő eocén – Anglia), Borvocarbot (késő oligocén – Közép-Európa) és egy megnevezetlen kora oligocén korszaki, egyiptomi maradványt a kárókatonák és a kígyónyakúmadarak átmeneteinek tekintik.

A késő pliocén és kora pleisztocén határán élt Valenticarbo-t nomen dubiumként kezelik az ornitológusok. Nagy valószínűséggel az idetartozó maradvány a Phalacrocorax madárnem része.

Fehérszárnyú szerkő

A fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus) a madarak osztályának a lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe és a csérfélék (Sterniidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Költési területe a Közép-Európától Közép-Ázsiáig terjedő sztyepp zóna. Telelni Közép-Afrikába, Dél-Ázsiába és Ausztráliába vonul.

Megjelenése

Kicsit kisebb mint a kormos szerkő, testhossza 20–24 cm, szárnyfesztávolsága 50–56 cm. Nászruhában a fej, a nyak, a begy és a has koromfekete, a hát szürke, a szárny nagy része, a farkcsík és a farok fehér. Lábai vörösek. Az elsőéves fiatalok és a kifejlett madarak téli, nyugalmi tollazata a kormos szerkő hasonló fiatal illetve nyugalmi tollazatára emlékeztet; felül szürke és szürkésbarna mintázatú, alul fehér színű. Mint a szerkők többi faja, ez madár is elsősorban röptében figyelhető meg. Jellemző a könnyed, csapongó, fecskeszerű röpkép. Röpte nem olyan nehézkes, mint a sirályoké, és nem bukik víz alá, mint a csérek.

Életmódja

A víztükör fölött röpködve táplálékát a vízről és a vízinövényzetről szerzi. Főként repülő rovarokat, vízi rovarokat, vízicsigákat és ebihalakat fogyaszt.

Szaporodása

Telepesen költ egyes szikes mocsarak vízállásos részein. Hínárból és más növényi részekből álló úszó fészkét rendszerint a víztükrön úszó hínárnövényzetre, például kolokánra rakja. A fészekalj 3 tojásból áll. A költési idő 18-19 nap, a fél-fészekhagyó fiókák a 24-25. nap táján válnak röpképessé. Évente egyszer költ.

Kárpát-medencei előfordulása

Hazánkban áprilistól szeptemberig fordul elő. Rendszeresen, de erősen ingadozó számban költ a Tisza-tó és a Hortobágy térségében.

Védettsége

Nagy elterjedési területének köszönhetően a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján mint kevéssé veszélyeztetett faj szerepel. Európában csökken az állománya. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 250 000 Ft.

Vöcsökfélék

A vöcsökfélék (Podicipedidae) a madarak osztályának vöcsökalakúak (Podicipediformes) rendjének egyetlen családja.

6 nem és 22 faj tartozik a családba.

A Sibley–Ahlquist-féle madárrendszertan szerint a gólyaalakúakhoz tartozik.

Előfordulásuk

A vöcsökfélék szinte minden kontinensen megtalálhatóak, kivéve az Antarktiszt.

 

Különösen kedvelik a sekély, homokos aljú tavakat, ahol nincs áramlás. Kevésbé gyakran lehet látni lassú folyású folyóknál is. A szaporodási időszakban egyes fajok láthatók a tengeren is. Több faj is kimerészkedik a tengerre, de nem mennek távol a parttól.

Megjelenésük

Legjobban a búvárfélékre hasonlítanak. Lábuk hátul ízesül, így törzsüket nagyjából függőlegesen tartják.

Életmódjuk

Úszó és bukó madarak. Nappali madarak, de néha éjjel is aktívak. A legtöbb faj magányosan vagy párban él. Télen általában kisebb csapatokban vannak. Vízi rovarokkal és halakkal táplálkoznak. A búvárkodás során néha a madarak egész teste a víz alá kerül; ugrásukkal minél meredekebb szögben buknak a víz alá, annál mélyebbre jutnak. A nagyobb fajok általában 10–40 másodpercig maradnak víz alatt, de képesek 1 percig is, legfeljebb 3 percig. A kisebb fajok kevesebb ideig maradnak a víz alatt. A mélység általában 1–4 méter.

Szaporodásuk

A szaporodási időszakukban monogám párokat alkotnak. A Podisceps nembe tartozó legtöbb faj általában násztánccal hódítja el párját. A fészekrakás a szárazföldön történik, de a vízparton. A fészket mindkét szülő készíti vízinövényekből, ágakból és levelekből. A fészkek átmérője 30–50 centiméter, nagyon ritka esetben akár egy méter is, de ez függ a körülményektől és az építőanyag mennyiségétől. A fészekaljuk általában 2–7 tojásból áll. Egy évben maximum három fészekalj van, de általában egy vagy kettő. A tojásokon mindegyik szülő kotlik, a kotlás időtartama általában 20–30 nap. A fiatalokra jellemző a csíkos mintázatú tollazat. Mikor hideg a víz, a szülők általában a hátukon szállítják a fiókáikat.

A vöcsökfélék és az ember

Mivel a tolluk a 19. században igen népszerű lett, elkezdték vadászni őket, így számuk csökkent. Ám a 20. században a védelmükre keltek, és a számuk ismét megnövekedett. Napjainkban a madarakat veszélyezteti a vizek szennyezése és a hajók.

Az emberi tevékenység más módon is veszélyezteti a madarakat: a mesterséges világítás miatt szilárd felületeket nézhetnek vízfelszínnek, és ily módon bukórepülés közben összetörik magukat.

Rendszerezés

A vöcsökalakúak rendjébe egyedül a vöcsökfélék családja tartozik, amely az alábbi nemeket és fajokat foglalja magában:

Rollandia (Bonaparte, 1856) – 2 faj

Rolland-vöcsök (Rollandia rolland)

Titicaca-vöcsök (Rollandia microptera)

Tachybaptus (Reichenbach, 1853) – 6 faj

Alaotra-vöcsök (Tachybaptus rufolavatus) – kihalt

kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis)

Tachybaptus tricolor

vöröspofájú vöcsök (Tachybaptus novaehollandiae)

madagaszkári vöcsök (Tachybaptus pelzelnii)

törpevöcsök (Tachybaptus dominicus)

Podilymbus (Lesson, 1831) – 2 faj

óriásvöcsök (Podilymbus gigas) – kihalt

gyűrűscsőrű vöcsök vagy szalagos vöcsök (Podilymbus podiceps)

Poliocephalus (Selby, 1840) – 2 faj

deresfejű vöcsök (Poliocephalus poliocephalus)

maori vöcsök (Poliocephalus rufopectus)

Podiceps (Latham, 1787) – 9 faj

vörösnyakú vöcsök (Podiceps griseigena)

búbos vöcsök (Podiceps cristatus)

füles vöcsök (Podiceps auritus)

feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis)

andoki vöcsök vagy kolumbiai vöcsök (Podiceps andinus) – kihalt

nagy vöcsök (Podiceps major)

ezüstvöcsök (Podiceps occipitalis)

Junin-vöcsök (Podiceps taczanowskii)

csuklyás vöcsök vagy dolmányos vöcsök (Podiceps gallardoi)

Aechmophorus (Coues, 1862) – 2 faj

nyugati vöcsök (Aechmophorus occidentalis)

fehérarcú vöcsök (Aechmophorus clarkii)

Bölömbika

A bölömbika (Botaurus stellaris) a madarak (Aves) osztályának a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe, ezen belül a gémfélék (Ardeidae) családjába és a bölömbikaformák (Botaurinae) alcsaládjába tartozó gázlómadár. Régi magyar népi nevei: dobos gém, vízi bika, nádi bika, ökörbika, bikagém, muszkagém.

Alfajai

Eurázsiai bölömbika (Botaurus stellaris stellaris), ez az alfaj él az elterjedési terület java részén, Európában, Ázsiában és Afrika északi részén

Fokföldi bölömbika (Botaurus stellaris capensis), a másik alfajtól földrajzilag jelentősen elkülönülten él Afrika déli részén

Megjelenése

A bölömbika alapvetően világosbarna rejtőszínű, tollazata sötétebb barna és fekete csíkokkal mintázott. A feje teteje fekete, a szájzuga kékeszöld. Hossza mintegy 70-80 centiméter, szárnyfesztávolsága a 125-135 centimétert is eléri – a valóságban azonban jóval kisebbnek látszik, mivel rendszerint gubbasztó testtartásban látható. Tömegét tekintve a hím a nagyobb (1-2 kilogramm között), míg a tojó mintegy 0,5-1 kilogramm közötti testtömegű.

Életmódja

A nagyobb termetű gázlómadarak közé tartozik, és a többi gémfélétől eltérően kizárólag költőhelyén, a sűrű vízinövényzet között keresi táplálékát. Békákat, halakat, gőtéket, gyíkokat, madárfiókákat, ízeltlábúakat, ősszel és télen kis rágcsálókat is fogyaszt. Vonuló madár, általában március elején érkezik és október közepén távozik. Meleg vizű kifolyók, egyéb, be nem fagyó vizek mellett egyes példányai – gyakran kisebb csoportokban – áttelelnek. Vonulás előtt nem gyülekezik csapatokba. Telelőterülete a Földközi-tenger partvidéke, főként az észak-afrikai partok.

Színezete kiváló rejtőzködési lehetőséget biztosít számára a nádasokban. Ha veszélyt észlel, nyakát kinyújtja és csőrét felfelé tartja („cövekel”). Mivel hosszú ideig képes mozdulatlanul maradni, gyakorlatilag észrevehetetlen. Ha hirtelen meglepik, szárnyát kitárja, és nyitott csőrrel csapkod.

Költéskor hallatott hangja, melyről nevét is kapta, jellegzetes mély, búgó, kéttagú bömbölés, mint a távoli ködkürt. Néha kilométernyi távolságra is elhallatszik. Repüléskor a gémfélékre jellemző érdes, „kuah”/„kuou” kiáltásokat hallat.

Szaporodása

A gémfélék többségével ellentétben nem alkot költőtelepeket, hanem magányos fészkelő. Ovális, nádból, sásból és gyékényből álló fészkét a sűrű növényzet közé építi, közvetlenül a vízszint fölé. Fészkelőhelyként elsősorban a nagyobb kiterjedésű nádasokat kedveli. Költését április közepén kezdi és június végén, július elején fejezi be. Tojásainak száma 4-6. Csak a tojó kotlik, a hím a fiókák etetésében sem vesz részt. A kotlási idő 25-26 nap. A kikelt fiókák eleinte kisebb vízirovarok lárváit és más lágy táplálékot kapnak, később viszont nagyobb állatokat is visz a tojó a számukra. Két-három hétig maradnak a fészekben, utána szétmásznak a környező növényzet közé. További öt-hat hét múlva válnak röpképessé.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon a bölömbikák állománya stabil, 700-1000 költő pár közé tehető. Elsősorban a Tisza-tó, a Fertő, a Balaton, a Kis-Balaton és a Tisza, valamint a többi alföldi víz mentén fordul elő, Észak-Magyarországon és a Dunántúlon kisebb az állománysűrűség.

Védettsége

Bár az állománya stabil, a bölömbika Magyarországon fokozott védettséget élvez, eszmei értéke 100 000 forint. Európai léptékben azonban sebezhető a faj, SPEC értékelése 3-as (az európai állomány kedvezőtlen státusban van, de a teljes állomány zöme nem Európában fordul elő).

Nagy kócsag

A nagy kócsag (Ardea alba; más néven Egretta alba vagy Casmerodius albus) a madarak (Aves) osztályának a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe, ezen belül a gémfélék (Ardeidae) családjába és a gémformák (Ardeinae) alcsaládjába tartozó gázlómadár. A hófehér gémfélék legnagyobb képviselője. Régies neve nemes kócsag. A magyar természetvédelem címermadara.

Előfordulása

A világ nagy részén – Észak-Amerikában (Egretta alba egretta), Afrikában (Egretta alba melanorhynchos), Ázsiában és Ausztráliában (Egretta alba modesta), valamint ritkábban Dél-Európában (Egretta alba alba) is előfordul.

Megjelenése

Testhossza 85-102 centiméter, szárnyfesztávolsága a 140-170 centimétert is eléri. A nemek hasonlóak, bár tömegét tekintve a hím kissé nagyobb, 1030 gramm körüli, míg a tojó mintegy 960 grammot nyom.

A nagy kócsag tollazata kikelésétől fogva fehér, költési időn kívül csőre sárga, lába barna, arcbőre zöldes. Nászruhája szintén fehér, ám sok gémfélével ellentétben nincs bóbitája, helyette hosszú, fátyolos szárnytollai nőnek; ilyenkor csőre rózsaszínes, pirosas, később fekete (olykor sárga tővel), arcbőre élénkzöld, lába pedig fekete.

Életmódja

A nagyobb termetű, társas gázlómadarak közé tartozik. Élőhelyét sziki és nádas mocsarak, brakkvizes lagúnák, árterek képezik. Halakat, kétéltűeket, vízirovarokat, kisemlősöket fogyaszt a többi gémféléhez hasonló, kivárásra és villámgyors lecsapásra épülő vadászstratégiájával. Alapvetően magányosan táplálkozik, bár nagy bőség esetén több példány is összeverődhet.

Rövidtávon vonuló madár, hazánkban februártól novemberig figyelhetjük meg. Az állomány egy része rendszeresen áttelel; az utóbbi időben mind többen. A magyar példányok a Mediterráneum vidéken telelnek.

Röpte jellegzetes, a többi gémféléhez hasonló: hátranyújtja lábát, nyakát S alakban hátragörbíti, s lassú, nehézkes szárnycsapásokkal halad a levegőben. Hangja a többi gémféléhez képest kevésbé érdes, nyers.

 

Szaporodása

A gémfélék többségéhez hasonlóan költőtelepeket alkot, többnyire földközelben a nádasban, de olykor fákon is. A kolóniák akár 50 párból is állhatnak, olykor egyéb gémfélék is csatlakozhatnak. Átlagosan egy méter átmérőjű fészkét avas nádból építi, bár olykor az előző évi fészket is kicsinosíthatja. A párzásra nem sokkal a hazatérés után,február-március során sor kerül, amit látványos udvarlási ceremónia előz meg, melynek keretében a hím mutogatja megnyúlt dísztollait.

A nagy kócsag évente csak egyszer költ. Egy alkalommal 3-4 kékeszöld tojást rak, melyeken 24-26 napig ül a két szülő felváltva. A fiókák fehér pehelytollakkal jönnek a világra, a fészket csak 34-35 nap után hagyják el.

Kárpát-medencei előfordulása

Európa területén belül Magyarország a faj egyik legjelentősebb előfordulási helye. A nagy kócsagok magyarországi állománya növekvő, 1800-3000 költő pár közé tehető. Elsősorban a Tisza-tó, és a Kis-Balaton vidékén nádasokban és ártéri erdőkben rendszeresen fészkelnek nagyobb telepekben is, de gyérebb állománnyal a Tisza mentén, a Velencei- és Fertőnél is találkozhatunk. (Ez utóbbi az osztrák résszel együttvéve viszont már jelentős gócnak tekinthető.) Az Északi- és a Dunántúli-középhegységben, valamint Magyarország déli és keleti régióiban ritkának mondható. Ez azonban nem volt mindig így. A negyvenes, ötvenes években még csak két telep volt az országban, a Kis-Balaton és a Velencei-tó nádrengetegében. Ennyi maradt, a hajdan bizonyára sokkal nagyobb fészkelő állományból, amely felett a folyószabályozások, a mocsarak lecsapolása, és a dísztollaik miatt történő vadászat kongatták meg a vészharangot. Jellemző, hogy a múlt század elején, külön kócsagőrt alkalmaztak, melynek feladata az volt, hogy a töredékére zsugorodott állományt megvédje. Majd a hetvenes években a hazai nagy kócsag populáció nagy fejlődésnek indult. 1996-ban végzett számláláskor 1425 pár fészkelt Magyarországon.

Védettsége

A kócsagállományt a 19. században tizedelte meg a kócsagtoll viselésének divatja, azóta az állomány regenerálódik. A brit Királyi Madárvédelmi Egyesület [1], mely ma Európa legnagyobb közhasznú természetvédelmi szervezete, 1889-ben alapvetően a kócsagirtás (pontosabban a dísztollkereskedelem) megfékezésére jött létre.

Vönöczky Schenk Jakab a hágai madárkongresszuson felolvasott dolgozata nyomán a védelem érdekében gyűjtés indult Hollandiában, de német és angol területeken is, sőt még hazánkból is befolyt egy kisebb összeg. Így lehetett felfogadni az első magyar természetvédelmi őrt, egy kócsagőrt a Kis-Balatonon.

Bár Magyarországon az állomány növekvő, a nagy kócsag, a magyar természetvédelem szimbóluma fokozott védettséget élvez, eszmei értéke 100 000 forint. Állománya európai léptékben is stabil, ezért nem került fel a SPEC listára.

Kanalasgém

A kanalasgém (Platalea leucorodia) a madarak (Aves) osztályának a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe, ezen belül az íbiszfélék (Threskiornithidae) családjába és a kanalasgémformák (Plataleinae) alcsaládjába tartozó faj.

A Platalea madárnem típusfaja.

Nevét csőre kanálszerűen kiszélesedő végéről kapta. Neve szerint gém, de nem az ő rokonuk, hanem az íbiszfélékhez tartozik.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2008-ban „Az év madarává” választotta.

Előfordulása

Dél-Európa, Közép-Ázsia egészen Japánig, Észak-Afrikában is költ. Parti tavaknál és mocsaraknál él, de a tengerpartok árapály-zónájába is gyakran eljár táplálkozni, főleg Nyugat-Európában; a Közép-Európában fészkelő madarak leginkább tengerparton telelnek.

Alfajai

Platalea leucorodia leucorodia – ez az alfaj él az elterjedési terület java részén, és ez fordul elő Európában is

Platalea leucorodia archeri – Vörös-tenger és Szomália

Platalea leucorodia balsaci – Banc d’Arguin sziget, Mauritánia

Platalea leucorodia major – ez az ázsiai alfaj, ez él az elterjedési terület ázsiai részén; de egyes szerzők ezeket a kanalasgémeket is a törzsalakhoz sorolják. A ‘major’ alfaj taxonómiai helyzetének tisztázásához genetikai vizsgálatokra van szükség.

Megjelenése

Magassága 80-90 centiméter, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter. Világossárga begye kivételével tiszta fehér, szeme kárminpiros, csőre fekete, hegye sárga, lába fekete, szemgyűrűje sárgászöld, torka zöldessárga. Fejükön tollüstököt hordanak. A tojó valamivel kisebb termetű a hímnél, a fiatal madár a tollüstök hiányában és sárga felsőmellében különbözik az öregebb madártól.

Életmódja

A kanalasgém csak olyan sekély vizekben tud táplálkozni, ahol a lába eléri az aljzatot. Táplálkozásakor csőrét nyitva tartja, fejével jobbra-balra kaszál. Amennyiben érzékeny csőréhez valami hozzáér, azonnal összezárja, és zsákmányát lenyeli. Tápláléka piócákból, puhatestűekből, halakból és kétéltűekből tevődik össze. Tavasszal – ha a vízviszonyok lehetővé teszik – még elsősorban a szikes vizeken táplálkoznak, de azok nyár eleji kiszáradásával átszokik a halastavakra, ahol pont ettől az időszaktól kezdődik el a nyári, majd az őszi lehalászás a hazai viszonyok mellett. Vonuló faj. Vonulása során elsősorban a tengerparti lagúnákban, sólepárlókon táplálkozik, a Szaharától délre pedig a nagyobb folyók öntésterületein fordul elő a Száhil övben.

Szaporodása

Síkvidéki mocsarak, fűzbokros árterek, nádasok, tavak mellett fészkel. Telepesen, nádasokra, fákra, bokrokra rakja nádból és gallyakból álló fészkét. Gyakran más gémfajok társaságában költenek, de leggyakoribb társfészkelő faja napjainkban a kis kárókatona. 3-4 durva szemcsés, fénytelen és fehér alapon sok vörös felhővel és folttal rajzolt tojásán 21 napig kotlik, fiókái fészeklakók. Tojásaik lerakása között 1-2 nap telik el, de a kotlás már rögtön az első tojás megjelenésével elkezdődik. Ebből adódóan a fiókák között jelentős méretbeli különbségek lehetnek. Mindkét szülő részt vesz a kotlásban és a fiókák nevelésében. A fiókák 4-5 hetes korukban már a fészek környékén mászkálnak, de a gémtelepről csak 7-8 hetes korukban repülnek ki.

Kárpát-medencei előfordulása

Márciustól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeresen fészkel.

Magyarországon 1100-1300 páros fészkelő-állománya van a fajnak, mely európai viszonylatban az egyik legnagyobb populáció. Mind az európai, mind a hazai állomány folyamatos növekedést mutatott az elmúlt években. Ennek ellenére a populációk sérülékenyek, mert táplálkozásukat csak nagyon speciális vízmélység mellett tudják végezni. Száraz években a populáció egy része nem is kezd fészkelésbe.

Nyári lúd

A nyári lúd (Anser anser) a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Háziasított alfaja a házilúd (Anser anser domestica).

Elterjedése

Európában sokfelé költ, azonban elterjedési területe több, egymástól elszigetelt foltból áll, ellenben Ázsiában areája Kínáig összefüggő. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Magyarországon a tavak és mocsarak nádasaiban, gyékényeseiben költ. Fontosabb fészkelőterületei a Hortobágy, a Kis-Balaton, a Velencei-tó és a Fertő tó, valamint a kiterjedtebb halastórendszerek. Fészkei környékén igényli a háborítatlanságot, ilyen helyeken akár laza telepekben is megtelepedhet.

Alfajai

Anser anser anser – nyugat-európai alfaj, csőre narancssárga

Anser anser rubrirostris – kelet-európai alfaj, csőre rózsaszínű

A különféle színváltozatú házilúd (Anser anser domestica) fajták ugyancsak a nyári lúd fajhoz tartozó kultúrformák.

Megjelenése

A legnagyobb termetű európai vadlúd. Hossza 76-89 centiméter, a szárnyfesztávolsága 150-180 centiméteres, testtömege 2,5-4 kilogramm. A tojó kisebb a hímnél. Háta barnásszürke, melle sárgásszürke, gyéren és szabálytalanul feketével foltozva, a farcsík, a has- és farkalja tollai fehérek. A szárny- és farktollak feketésszürkék, száruk végig fehér. A szem világosbarna, a csőr tövén halvány húsvörös, körme viaszsárga, a láb halvány húsvörös.

Faji jellegzetessége a szárny fedőtollainak világos, majdnem fehér színe, amely leginkább röptében feltűnő. A többi nálunk előforduló fajtól jól megkülönbözteti vaskos rózsaszín csőre és ugyancsak rózsaszínű lába, ezek repülés közben is jól láthatóak. A nálunk gyakori nagy lilik és vetési lúd lába élénk okkersárga.

 

Életmódja

Hínárfélékkel, nádhajtásokkal és fűfélékkel táplálkoznak. Ősszel nagy csapatokban járnak rá a kukoricatarlókra, ebben az időszakban szinte kizárólag a betakarításkor szétszóródott kukoricát fogyasztják, akár a hó alól is kikaparják. Később legelik a gabonafélék sarjadó hajtásait és a repcét, amelyre főként januárban járnak rá. Ennek ellenére ritkán okoznak kárt a veteményekben. A gyepeken minden évszakban legelnek.

Vonulásukkor nagy csapatokban járnak, azok jellegzetes ‘V’ alakban repülnek. Röptükben könnyen felismerhetőek jellegzetes hangjukról, amely megegyezik a háziasított forma gágogásával.

Magyarországi állománya lassan, de folyamatosan növekszik, ami a vadászati tilalommal, illetve a fészkelőhelyek hatékony védelmével magyarázható. Állományát az illegális vadászat, valamint a vörös róka rendkívül magas egyedszáma veszélyeztetheti. A szaporodóhelyeken koncentrálódó röpképtelen fiatalokat a felszaporodott rókák alaposan megtizedelik.

Szaporodása

Növényi anyagokból készült fészkét a talajra rakja, nádasok, mocsarak közelében. A fészekalja (3)5-6(7) tojásból áll, melyen 27-28 napig költenek, a fiókák szinte azonnal elhagyják a fészket, de még 50-60 napig a szülők vezetik őket. Az utódgondozásban mindkét madár szerepet vállal. Nem ritka, hogy a nyári ludak egymás fészkébe belecsempésznek tojásokat és ugyancsak gyakran előfordul, hogy örökbefogadják más családok fiókáit. Emiatt olykor extrém nagy számú fiókát (20-30 vagy több) vezető párok is megfigyelhetőek.

Batla

A batla (Plegadis falcinellus) a madarak (Aves) osztályának a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe, ezen belül az íbiszfélék (Threskiornithidae) családjába és az íbiszformák (Threskiornithinae) alcsaládjába tartozó faj.

A Plegadis madárnem típusfaja.

Elterjedése

Mindegyik földrészen előfordul. Az összes íbiszfaj közül a batla a legelterjedtebb, Észak-Amerikába való betelepedése feltehetőleg nem olyan régen történt.

Legnagyobb európai kolóniája a Volga torkolatában található, egy másik 4.000 párral a Duna deltájában, egy kisebb a Pó síkságon. Vándormadár, áprilistól szeptemberig tartózkodik költőterületein és a Földközi-tenger medencéjében, de főleg a trópusi Afrikában telel. A Volga torkolatában költő madarak Indiában telelnek.

Megjelenése

Testhossza 55-65 centiméter, szárnyfesztávolsága 80-95 centiméter, testtömege 530-770 gramm, a hím egy kicsit nagyobb és testesebb, mint a tojó. Nyaka, melle, hasa, combjai és szárnyainak felső részei gesztenyebarnák, feje teteje vörösen fénylő sötétbarna. Háta, evezőtollai viola- vagy zöldes fényű feketés-barna. Szeme barna, a csupasz szemgyűrű zöldesszürke, csőre piszkos sötétzöld, hosszú, erős és enyhén ívelt, lába zöldesszürke.

 

Életmódja

Nyáron, rovarlárvákat, férgeket és kifejlődött rovarokat eszik, télen kagylókat, férgeket, apró halakat, kisebb kétéltűeket és más víziállatokat zsákmányol. Vonuló madár, csapatban repül, alakzata „v” betűt formáz.

Szaporodása

Az ivarérettséget 3 éves korban éri el. Vegyes erdei gémtelepek, mocsarak, tavak nagy nádasaiban fészkel, melyet növényi anyagokból készít. Négy-öt hosszúkás alakú kékeszöld tojásán 21 napig kotlik. Mindkét szülő kotlik, de éjjel mindig csak a tojó. A fiatal madarak 5-6 hét múlva repülnek ki.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon fészkel, április elején érkezik és augusztus, szeptember hónapokban távozik.

Gyurgyalag

A gyurgyalag (Merops apiaster) a madarak (Aves) osztályának a szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjébe, ezen belül a gyurgyalagfélék (Meropidae) családjába tartozó faj. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1979-ben és 2013-ban „Az év madarává” választotta.

Előfordulása

A Pireneusi-félszigettől az Urál hegységig, illetve Kis-Ázsiától Közép-Ázsián át Kasmírig terjed. Költ Északnyugat-Afrikában és előfordul Dél-Afrikában is.

Európába májusban érkezik, augusztus végén, szeptember elején indul útnak Észak-Afrikába és Nyugat-Ázsiába.

Megjelenése

Tollazata a napfényben ragyogó színeket szór: hasa kékeszöld, dolmánya, feje gesztenyebarna, vállfoltja és torka aranysárga. Szemsávja, torokszalagja fekete. Hosszú, fekete csőre hegyes és enyhén hajlított. Meleg, napsütötte domboldalakat, a déli fekvésű homokbányákat, folyópartokat kedveli. Szárnyának fesztávolsága 44–49 cm. Tömege 40-65 g.

Életmódja

Rovarevő specialistaként többnyire kisebb-nagyobb szitakötőkkel, lepkékkel és sáskákkal táplálkozik. Ahogy a nevük (merops apiaster = „méhevő”, „méhészmadár”) is sejtetni engedi, darazsakat és méheket is fogyasztanak, némileg ellenállóak a szúrásukra, de kitépik a fullánkjukat, mielőtt lenyelnék őket. A gyurgyalagot a méhészek valószínűleg kiirtanák, de távolról sem fogyasztanak annyi méhet, mint azt sokan gondolnák. Legfeljebb az esős napok jelenthetnek kivételt, vagy ha a kaptárakat a telep közvetlen közelében helyezik el, szinte felkínálva a méheket.

Télen akár 2500-10.500 km-t is megtesznek délre vonulva, mert táplálkozásukhoz csak ott találnak elegendő rovart. Csak nappal tudnak vonulni, de röptükben is tudnak táplálkozni.

Szaporodása

A meredek lösz vagy homokfalban telepesen fészkel. A partoldalba ássa 1,5–2 m hosszú alagútját, melynek végén található a költőüreg. Általában 5-6 gömb alakú fehér tojást rak. A fiókák jellegzetes vérszívója a Carnus hemapterus nevű ektoparazita légy.

Sokszor a homokkitermelés teremti meg számára az alkalmas fészkelőhelyeket. Másrészt a költési időben végzett homokbányászat gyakran elpusztítja a tojásokat. Általános költési idő: 20-22 nap.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon elterjedt fészkelő, állománynagysága 20 000 – 30 000 egyed.

Védelme

Magyarországon 1982 óta fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 100 000 Ft. A Vörös Könyvben mint aktuálisan veszélyeztetett faj nem szerepel.

Érdekesség

A gyurgyalagról egy utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében, a Madárdombon. Gyurgyalag utca Győrújbaráton is van, ahol megtekinthető a madarak költőhelye.

Szekszárdon nyílt meg a Hotel Merops borhotel, amelynek névválasztása a szőlőre kártékony rovarokat fogyasztó gyurgyalag és az ember szimbiózisára utal.

Fekete gólya

A fekete gólya (Ciconia nigra) a madarak (Aves) osztályának a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, ezen belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Nyugat-Európában Spanyolországban és Portugáliában és Németországban fordul elő, kelet felé azonban elterjedt egészen Észak-Kínáig. Síkságon és hegyvidéken egyaránt előfordul.

Megjelenése

Testhossza 90-105 centiméter, szárnyfesztávolsága 173-205 centiméter, tömege 3000 gramm. Feje fekete, nyaka, melle és háta matt fekete,melyek fémes zöld vagy ibolya csillogásúak.Röptében a szárnyon alul, csak egy fehér háromszög van a hónaljnál.A fiatal példányok csőre és lába szürkészöld, az idősebbeké piros.

Életmódja

Elsősorban a vizes élőhelyek közelében elterülő erdőket kedveli. Fontos számára a háborítatlanság, az ember jelenlétét nem szereti. Élőhelyét elsősorban a fakitermelés veszélyezteti, hiszen a fészkét akkor is elhagyja, ha a közelben kivágják a fákat.

Sekély vízben kutat élelem után, előszeretettel vadászik kisebb gerincesekre, vízirovarokra. Olykor a fészkelőhelye közelében elterülő mezőgazdasági területen egerészik gémekkel, fehér gólyákkal egy csapatban.

Augusztusban ártereken, holtágakban gyülekezik, sokszor a gémekkel alkot egy csapatot.Afrikában telel ki, majd márciusban érkezik vissza Európába.

Szaporodása

Gallyakból álló fészkét a lombkorona alsó részébe, egy kihajló vastag ágra rakja. Ha a fészek elpusztul, ritkán épít újat, inkább elfoglal egy másik, elhagyott fészket. A 3-5 tojásból álló fészekaljon a szülők felváltva ülnek. Miután a 30-35 napos költési idő leteltével a fiókák kikelnek, a tojó vigyáz rájuk, míg a hím eleséget hord. Később már felváltva hordják a táplálékot. A fiókák július közepén hagyják el a fészket és megtanulnak önállóan táplálkozni.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon kis állománya él, költ a Hanságban, a Vendvidéken, az Őrségben és a Szigetközben, a Felső-Tisza-vidékén, a folyókat kísérő erdőkben.

Erdei fülesbagoly

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) a madarak (Aves) osztályának a bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe, a bagolyfélék (Strigidae) családjába tartozó faj. Közép-Európa egyik leggyakoribb bagolyfaja.

Előfordulása

Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában költ. Neve ellenére kerüli a nagy, zárt erdőket, kis erdőfoltokban, folyóárterekben, parkokban, öreg temetőkben telepszik meg.

Alfajai

Asio otus canariensis – Kanári-szigetek

Asio otus otus – Európa és Ázsia

Asio otus tuftsi

Asio otus wilsonianus – Észak-Amerika

Megjelenése

Közepes nagyságú bagoly, testhossza 35-40 centiméter, szárnyfesztávolsága 90-100 centiméter, testtömege 220-435 gramm közötti. Jól látható tollfülekkel és nagy, narancsvörös szemekkel rendelkezik. A hím, a tojó és a fiatalok hasonló színezetűek.

Életmódja

Ragadozó madár. Rágcsálókkal táplálkozik, kedvence a mezei pocok. Ezekre nyílt területeken vadászik. Szétbontott köpetei ezek koponyáival van tele. Havas teleken mindig több madarat, főleg verebeket fog. Lesőhelyről csap le az észrevett zsákmányra, de éjszaka, hallás után is vadászik. Október végén, novemberben kisebb-nagyobb csoportokba verődve, 8–10, de néha akár 80–100 példány is együtt tölti a napot. Nyugodtan pihennek tűlevelűeken, gyakran városok, falvak belterületén álló lucfenyőkön. Ha nem zavarják őket, évről évre felkeresik a helyeket. A hímek párzási időben a nappalt a fészek közelében töltik fákon vagy bokrokon, ahonnan szemmel tudják tartani a fészket is. Néha csupán embermagasságban ül, és ha úgy haladunk el mellette, hogy azt hiszi, nem vettük észre nem repül el, csak nagy szemeivel kíséri minden mozdulatunkat. A telelő csoport a tél végéig, március elejéig marad együtt, majd párokra bomlik. Horgas, éles és hegyes csőre kiváló fegyver. A lábával fogva tartott áldozatát ezzel üti agyon. A táplálék megkeresésében hallása és látása segíti.

 

Szaporodása

A költési időszak áprilisban kezdődik, de még májusban is tart, de enyhe teleken a párok már korában kialakulnak. Fészket nem építenek, előszeretettel használják az elhagyatott varjúfészkeket. A hím jelöli ki a területet, de a tojó választja ki az alkalmas fészket. A fészekből akár el is zavarja a tulajdonost. A fészek helye változó, lehet magasan lévő ágakon, vagy alacsony bokrokon is. A fészekaljában 4-6 fehér tojás található, amit március második felében vagy április elején rak le. A fészekalj pusztulása esetén költ később is. Ha bő az élelem, akár 4-6 tojásból is állhat a fészekalj. Ezeken 27-28 napig kotlik a tojó, az eleséget a hím hordja. Késő este azért kijön a fészekből a tollait rendbe szedni. A kikelt fehér pihés apróságokat a tojó melegíti. Az elején csak a hím látja el élelemmel a családot. A fiókák 2 hetes kora után a tojó is vadászik. A fiókák szeme 5–7 nap után nyílik ki. Háromhetesen hagyják el a fészket. Bár még nem tudnak repülni, ugrándoznak, majd este hívó hangjukkal jelzik hollétüket. Egy hónapos koruk után tudnak repülni és szüleik egész önállósodásukig etetik őket. Fiókái fészeklakók. Szigorúan védett madár!!!!

Fontos még megemlíteni, hogy a tojó az első tojás lerakását követően azonnal elkezdi a kotlást, így a fiókák között rendre egy napos korkülönbség van. Ez jól megfigyelhető az egyik fenti képen, melyen a legidősebb fióka felnőttkori tollai már kezdenek megjelenni, míg a legfiatalabb egyed alig néhány napos.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres fészkelő, nem vonuló állomány. A Dunántúlon és az Alföldön egyaránt elterjedt, a leggyakoribb bagolyfaj. Állandó madár, télire az állomány fel is szaporodik, északabbról is érkeznek egyedek.

Jégmadár

A jégmadár (Alcedo atthis) a madarak osztályának szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjébe és a jégmadárfélék (Alcedinidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európa, Ázsia és Afrika lakója. Kisebb folyók és patakok partján halászik. Erdőszéleken is él.

Alfajai

Alcedo atthis atthis – Földközi-tenger vidéke, Szíria és az Arab-félsziget

Alcedo atthis ispida – Európa, Közép-Ázsia, Kína

Alcedo atthis japonica – Szahalin, Japán és Tajvan

Alcedo atthis taprobana – Srí Lanka és Dél-India

Alcedo atthis bengalensis – India északi része, Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Malajzia, Szumátra, Jáva, Borneó és a Fülöp-szigetek

Alcedo atthis floresiana – Bali

Alcedo atthis hispidoides – Celebesz és a Bismarck-szigetek közötti terület

Alcedo atthis solomonensis – Salamon-szigetek

Megjelenése

Testhossza 16-17 centiméter, szárnyfesztávolsága 24-26 centiméter, testtömege 34-46 gramm. Zömök testalkatú madár, rövid farokkal és egyenes, hegyes csőrrel. Fejbúbja, tarkója, háta és farka csillogó kék. A szemétől a fülnyílásáig rozsdaszínű folt húzódik, ettől lefelé a nyakán egy kis fehér folt látható. A torkán ugyancsak fehér folt van. A hasa rozsdaszínű. Lába vörös, rövid, ujjai tövükön összenőve.

Életmódja

Igazi halivadék-pusztító. A kis halakat leginkább az ágakról lesi. A vízparton, ahol a bokrok, fák a víz fölé hajlanak, egy-egy kiálló száraz ág legvégére telepedik, és türelmesen, mozdulatlanul lesi a vizet és a benne folyó életet. Amint a pisztráng vagy más hal ivadéka a víz felületét megközelíti, a jégmadár lecsap, csőrének késéles káváival megragadja a prédát, aztán lerázza a vizet, újból egy ágra ül és elfogyasztja zsákmányát. Rendkívül gyorsan emészt, a szálkát, pikkelyt, úszót pedig kiöklendezi. Tarka színe a védekezést és a megtévesztést egyaránt szolgálja. A hasa olyan színű, mint valami száraz levél, a hal tehát nem gyanakszik. A háta viszont olyan, mint a csillogó kék víztükör, ezért felülről nem veszi észre a ragadozó madár. Ahol a patak vagy a holtág mentén nincs a víz fölé hajló ág, ott egy-egy közeli fán vagy földbuckán telepszik meg és néha-néha a víz fölé szállva, a víztükör fölött lebeg.

Vándorló madár, nem feltétlenül ugyanott fészkel minden évben, de gyakran évek múlva ismét megjelenik korábbi költőhelyén.

Erdei sikló

Az erdei sikló (Zamenis longissimus, korábban Elaphe longissima) egy eurázsiai kígyófaj, amely az ókorban a gyógyítás istene, Aszklépiosz egyik attribútuma volt. Aszklépiosz botja a rátekeredő erdei siklóval a mai napig egészségügyi szimbólum.

Előfordulása

Eredetileg Dél- és Közép-Európa, Franciaország, az Appennini-félsziget, a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget lakója, illetve Kis-Ázsia nyugati részén és a Fekete-tenger keleti partjai mentén fordult elő, de az ókorban a rómaiak a neki tulajdonított gyógyító hatás miatt a mai Németországba is betelepítették. Elsősorban napsütötte domb- és hegyvidéki erdőségekben és vidékükön találkozhatunk vele.

Megjelenése

Meglehetősen hosszú, akár két méteresre is megnövő kígyófaj, bár a magyarországi példányok ritkán érik el a 160 centiméteres hosszt. A kifejlett erdei siklók hasa sárgásfehér, hátuk és oldalaik zöldesek, barnásak vagy szürkések. A halántékon világossárga, halványabb mintázat látható (nem összetévesztendő a vízisiklók félhold alakú mintájával), bár az idősebb állatokról ez hiányozhat. A fiatal példányok világos alapszínét háti és hasi oldalukon egyaránt barnás sötét foltok tarkítják, és ugyanilyen arccsíkjuk van a szem és az áll között. Hazánkban előfordul a szürke erdei sikló (Zamenis longissimus var. subgrisea Werner, 1897), ezek az egyedek ezüstös-szürkés színűek és nem túl gyakoriak.

Életmódja

Az erdei sikló, mint minden rokona, ragadozó: táplálékát főleg rágcsálók, cickányok, illetve madarak, tojások és fiókáik képezik. Mérge nincs, így áldozatait vagy élve nyeli el, vagy afféle kis óriáskígyó módjára megfojtja őket. A mesterséges fészekodúkra is gyakran rájár.

Októbertől április-májusig telel, olykor több példány is összegyűlhet egy helyen. Gyakran emberek közelében, különféle épületekben találja meg az ideális száraz, meleg helyet a téli álomhoz.

Szaporodása

Az erdei siklók párzására június közepén kerül sor, miután a hónap végén vagy július elején a nőstény 5–8 sárgásfehér, puha, hosszúkás tojást rak. Az általában füzérré összeragadt tojások vagy a földbe, vagy valamilyen bomló növényi halom (komposzt, avar) alá kerülnek. Időjárástól függően az utódok augusztus végén vagy szeptember elején kelnek ki, és 6–8 napos korukban bekövetkezett vedlésükig nem táplálkoznak.

Védettsége

Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek vele, ennek ellenére gyakran megfigyelhető erdei településeken. Természetes ellenségei közé a menyétfélék, a vörös róka, a sün, a vaddisznó és különféle ragadozó madarak tartoznak.

Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, az erdei sikló is védett, eszmei értékét 50 000 forintban szabták meg, noha kiváló alkalmazkodóképessége és elterjedtsége miatt komolyabb védelemre nincs szükség.

Nagy hőscincér

A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) a rovarok (Insecta) osztályának a bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a cincérfélék (Cerambycidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

A nagy hőscincér eredetileg egész Európában honos volt, napjainkra Közép-Európa nagy részén már kipusztult. Rendszeresen még Kelet- és Délkelet-Európában fordul elő. Bár még Magyarország középhegységi tölgyeseiben is elég gyakori, az Alföldön szinte kizárólag fás legelőkön és hasonló helyeken lehet rábukkanni.

Megjelenése

A nagy hőscincér 2,5-5,5 centiméter hosszú. Európa egyik legszebb és legnagyobb bogara. A bogár színe fekete.

Életmódja

A nagy hőscincér szaproxilofág bogárfaj. Hegy- és dombvidéki tölgyesek, síksági keményfaligetek, fás legelők és parkok lakója, ahol idős fák is vannak. Legnagyobb számban ott található, ahol igen öreg, magányos vagy kisebb csoportokban álló kocsányos tölgyek élnek, de megtelepszik kocsánytalan tölgyben, csertölgyben, molyhos tölgyben és ritkán szelídgesztenyében is. Csak azokat a sérült, de még élő fákat támadja meg, amelyek törzsét legalább részben erősen süti a nap. Ezért zárt erdőknek inkább csak a szélén vagy nyiladékaiban, illetve a lombkorona vastag ágaiban telepszik meg. Fás legelőkön azonban egészen a talajszintig leérnek az imágók kirepülőnyílásai.

A bogarak alkonyatkor és éjszaka aktívak. A tölgyek kifolyó nedveit szívogatják; az egészséges fákat rendszerint elkerülik. Ha mégis megjelennek rajtuk, ez olyan károsodásra utal, amelynek oka többnyire másban kereshető. A cincér lárvái a fakéreg alatt élnek, később a tölgyek élő törzsébe is mélyen berágják magukat. A fa nem pusztul el, a kétujjnyi vastagságú, kanyargós járatok a kéreg alól a fatest mélyebb részeibe hatolnak, azt tönkretéve. Az elpusztult részekről a kéreg leválik, a járatok láthatóvá válnak. 3-4 év után a 10 centiméter hosszú lárvák a járat végében bebábozódnak. A bogár még ősszel kibújik, de csak a következő év májusában jön elő.